Az örökifjú

OTP7 Scale, Lolobel, meg Katie társaságában, 1. nap, avagy egy hetes fluff-kúra angstsziklákkal, és némi BBC Sherlock kivonattal, valamint pár zseniális emberrel, akiket húdenagyon.♥♥♥
Holmescest angst-(szabályos-el-sem-hiszem-bontsunk-pezsgőt-majd-sírjunk-inkább)-drabble-csokor, Mycroft főszereplésével az érthetőség határán, sok-sok időbeli ugrással.
Kaptam címet Scaletől: Az örökifjú
Meg kulcsszavakat Lolobeltől: királykék/papírhajó/balsejtelem

//Scale története már megtalálható itt, kukkantsátok meg, mert egyszerűen f a n t a s z t i k u s, és szívtépő. *reklám vége*//

-------------------------------

Mycroft unottan a maga előtt lecsurgó szemcséket figyeli az apró barázdákkal teli homokórában.

_Az ^első _csepp ^egy _gyerekkori ^délutánt _jelképez.

~ Az eső nagy cseppekben esett, Sherlock és ő pedig a pocsolyákhoz guggoltak, nevetve, majd a reggeli újság gyűrődött lapjaiból papírhajót hajtogattak, és a vízre helyezték őket. Versenyt rendeztek, és nem érdekelte őket, amikor az egyikük véletlenül letérdelt, és sáros lett az azelőtti nap keményre vasalt nadrágja. Jókedvűek voltak, fiatalok, és olyankor mindig minden olyan messzinek tűnt, elmenekültek egy fantáziabéli tóra, és a nyugalom esőillatú tükrén ringatóztak hosszú órákon át. Majd visszatértek; a balsejtelem hullámai csaptak fel a fejük fölött, megfojtották őket, értelmetlen precizitással, a remény fegyverével, két apró lövés a vállukba, ők pedig szenvedtek, de sosem haltak bele eléggé.~

_A ^második_csepp^egy_felnőttkori^{találkozást}_jelképez.
~ Komor vasárnap volt, Mycroft a kanapéján ült újságot olvasva. Sercenve lapozott, majd unottan a látogatójára pillantott, aki egy ideig méregette, majd a tökéletes, aranyra festett gyümölcskosárból elvett egy almát, és beleharapott. Tudta, hogy a cikkek nagy része róla szól, és azzal is tisztában volt, hogy pár másodperccel ezelőtt Mycroft még gyászolta; a bátyja tudta, hogy a felhajtás hamis, de gyászolta. Nem a hús-vér testét, amely most ott állt előtte minden egyes részletével együtt, épen, hanem a lelkét. A zuhanás után a betonra szóródott szét a maradék embersége, és ezzel mindketten tisztában voltak.
Az állandósult csöndet azonban nem szakították meg.~

_A ^harmadik_csepp^egy_felnőttkori^délutánt_jelképez.
~ Sherlock a szélben áll, a levegő gyermekiesen repteti a kabátját a teste körül. A karját megadóan széttárja, pontosan úgy, mintha leugrana egy épület tetejéről, úgy, mintha föladna mindent. Mycroft mélyen a türkizkék tekintetbe mered, belefagy a cirmozott íriszbe, amely semmit nem változott az évek alatt, csak egyre több apró törés jelent meg benne, amelyek egy-egy bukást ábrázoltak a tökéletes festményen. Próbál uralkodni a szavain; a hangja nem remeghet meg, de minden kicsúszik az irányítása alól. Sherlock hét éves kisfiúként könnyharmatos arccal figyeli, Mycroft pedig megrázza a fejét, és tudja, biztos benne, hogy ezúttal nem fog minden a régi maradni.~

_A ^negyedik_csepp^egy_gyerekkori^{találkozást}_jelképez.
~Mycroft egyetemista, nagyképű, és mindig galambszürke öltönyt hord királykék nyakkendővel.  Havonta egyszer látogat haza, a hideg hangulat pedig gúzsba köti, és nem engedi Sherlock közelébe, aki csak csendesen figyeli, és álarcot visel, akárcsak a bátyja. Mészszobrokként ülnek az asztal két oldalán, és egymás tekintetét keresik, bár nem akarnak túllátni rajta; nem akarnak többet felfogni belőle, mint a színt, amely kavarogva veszi körbe a pupillát. Az érzelmek, amelyek a szembogarak mélyén rejtőznek, most túl veszélyesnek tűnnek, és utórengésük kártyavárként döntené össze a lassan felállított látszatot.
Mycroft minden hétvége elteltével kilép az ajtón, az esernyőjével koppant egyet, és minden marad a régi.~

_Az ^ötödik_csepp^egy_végleges^{katasztófát}_jelképez.
~Balsejtelmű viharfelhők váltják föl a délelőtti könnyeden lebegő pihéket; Mycroft borúsan az ablakhoz lép. A szürkésfehér égboltra fogja, hogy hunyorog. Nem akar arra gondolni, hogy Sherlock ezt soha többé nem fogja látni; becsukott szemhéján keresztül nem sejlik át majd a vakító fény, csak a sötétség, és a démonok, égő szemű szörnyek között vergődik majd, mikor már nem lesz tovább. A koporsóban pedig egy hét éves kisfiú fekszik majd a fehér liliomok illatozó virágágyán, sápadt bőrét zúzódások, és sebek borítják el, halálának biztos okát feltüntetve. A tömeg székcsikorgás közepette tiszteletet adóan föláll majd, de belül mind Mycroftot fogják hibáztatni, amiért hagyta.~

Lepörög mindegyik apró homokszemcse, az óra kattan. Éjfél.

Az ajtó nyikorogva kinyílik, a holdfény opálos sóhaja megvilágít egy falfehér kisfiút, aki Mycrofthoz lép, majd rekedt hangon súg valamit a fülébe.
- Hagytad- búgja megvetően, majd a bátyjába karol, és együtt lépnek át a vastagon porral lepett küszöbön, hogy soha semmi ne maradjon a régi.