Cím

In the Flesh, mert másodszorra is végignéztem, és most idegesítően intenzíven imádom. Az elkövetkezendő évtizedekre raktározzatok el teát, mert el kívánom torlaszolni a bejárataitokat, meg benneteket is Simon-és-Kieren csodálatosan pasztellszínű szerelmével.

Úgyhogy mostanában Keaton Henson dalszövegeket dúdolva böngészem őket a tumblr-ön, vagy éjszakába nyúlóan maratont tartok a kilenc rész valamelyikéből, és apró kockánként kielemzem az egymásra vetett pillantásaikat, meg ilyesmi, mert ők, szóval értitek, kánon buzi cukorzombik nem igazán létezgettek eddig, és most meg hajjajj.♥♥ /szocsi továbbra is rendkívül jól fejezi ki magát, köszöni szépen/

Egyébként fontos közlemények következnek siető tempóban: ~ teljesen olyan vekkerem van, mint Simonnak, most is ott figyel a levenduláim mellől a kis sunyi. ~ visszatért a régi dizájn, mert szerintem áttekinthetőbb, kihasználhatóbb, és kisebb képernyőnél nem szeret eltorzulni, mint a másik tette, meg amúgy is virágminta, és törtszínek.❀

A történetről pedig annyit, hogy kihívásra készülődött, amit Plitty-plattyal, meg Abigailllel egy elmaradt matekórán eszeltünk ki, és hát öö, keserédes, valahogy alkalmazkodik ehhez a rohadt melankolikus időhöz. Meg Kieren POV. Simonnak címezve, vagy mittudomén. No meg átszövi egy csodálatos lelkem-Pilinszky-János vers is, az Utóirat, hogy ne legyen annyira elviselhetetlen, és van hozzá bónusz rémesen csinos ajánlott zene itt elrejtőzve.❁´◡`❁

A megadott szavak a kert, graffiti, és ragtapasz voltak, a cím pedig 'Cím'. *meglepett sóhaj*

Szóval jó olvasást. c:

Cím

„Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

Amikor valamikor január és december között megismertelek, és te a síromon ültél, abban a ronda pulcsiban, látszott a lélegzeted. Nem tudom, hogy mikor kerültünk mindketten a sírra, de beszélgettünk, pont telihold volt, és vittünk teát, csak az illata miatt, mert meginni nem tudtuk. A válladra hajtottam a fejem, és tudtam, hogy mosolyogsz.

Valamikor január és december között egy tábortűznél megfogtad a kezem, és suttogtál, a hangod a kabátom alá kúszott, a koszos, sáros kabátom alá kúszott, amiben feltámadtam. Percekig csak figyeltél, a szemedben táncolt a tűz, én pedig először valaha ténylegesen élőnek éreztem magam.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Valamikor január és december között minden megváltozott, és az ajkad szorítását éreztem az enyémen, órákon át, visszhangozva hallottam a szíved dobbanását, dadamdadam, pedig nincs is vérkeringésed, de én tudtam. Végigfürkészted az arcom, én pedig szótlanul kisétáltam, és te hosszasan utánam néztél.

Valamikor január és december között levettem a törülközőt a tükörről, ami addig vakon tartott, elsimítottam az üvegen párát, és én néztem vissza magamra, sápadtan, de élően, a tekintetem hófehér volt akkor.

Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Valamikor január és december között eltűntél, én pedig kerestelek, és végül te találtál meg, elmosódva láttalak, ahogy a hátam mögött figyeltél, a szemeid vacogtak a fáradtságtól.

Valamikor január és december között a kertben álltunk Amy temetése után egy rózsabokor mellett, doboltál az ujjaiddal a nadrágodon, majd az arcomon doboltál az ujjaiddal, és minden benne volt az érintéseidben.

Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
                  Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Valamikor január és december között az ágyadon ültünk, te a gitárodat hangoltad, én pedig hegeket ejtettem a papíron a szénnel, a csuklódon lévő hegeket, majd gyengéden hátrasimítottad a hajam, és lustán mosolyogtál, majd mellém telepedtél, és nézted, ahogy befejezem az árnyékok satírozását.

Valamikor január és december között némán sétáltunk, a bokánkig ért a hó, nem találtam a cipőm, és félig zokniban voltam, ezért te egy kötött sapkát nyomtál a fejemre. Igazából felesleges volt, mert egy halott nem fázhat. Az ajtón kilépve a jéghideg kezünket egymáséba kulcsoltuk, és hirtelen elkezdtél hadarni, egy fiúról, aki sosem volt boldog, egy fiúról, akinek a csuklóján elrejtve vágások sorakoztak, egy fiúról, aki elvesztette a kontrollt, majd meghalt, egy fiúról, aki megvadulva megölte az anyját, és egy hetet egy igénytelen graffiti alatt fekve töltött, majd inkább föladott mindent, mert belefáradt. Aztán csak halkan kifújtad a levegőt, én pedig megszorítottam a kezed.

Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!

Valamikor január és december között eldöntöttük, hogy egy nap tartjuk a születésnapunkat, vagyis inkább az új-feltámadós-születésnapunkat, egy válogatáslemezt, és egy Yeats kötetet adtam neked, te pedig pislogás nélkül nézted, forgattad, és azt mondtad, hogy az volt az anyukád kedvenc könyve.

Valamikor január és december között nyár volt, a fűben feküdtünk összegabalyodott szavakkal, és tagokkal, a nap vakítóan sütött ránk, ahogy mosolyogtál, a gyerekkoromról beszéltem, te pedig nem mondtál semmit, mert nem akartad elrontani a kedvem.

S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Valamikor január és december között egymás mellett feküdtünk a félhomályban, halkan szuszogtál, a plafont néztem, az apró repedést, ami talán minket szimbolizált. A kezed a lomhán emelkedő, majd süllyedő mellkasomon pihent. Az arcod ilyenkor kisimult, és én annyira szerettelek akkor.

Valamikor január és december között ordítoztunk, csak mert féltettük egymást kicsit, és majdnem neked dobtam az ecseteket a befőttes üveggel együtt, de te fölvetted a kabátod, és belül szilánkosra törve kisétáltál az ajtón. Fél órán keresztül figyeltem magam a tükörben, és az arcomon a láthatatlan könnycseppek idegesen zuhantak végig.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Valamikor január és december között egyedül voltam, aztán visszajöttél, és átöleltél, de valami már meghalt bennünk akkor, újra, és újra, és újra. Levendula-, és fahéjillatod volt, a karodat körém fontad, megfogtam a pulcsid, és kilátszott alóla a kulcscsontod, te csak komoran figyeltél.

Valamikor január és december között minden gyors volt, mégis lassú, sikoltva, sírva néztem a végesen kihűlt tested, ami némán feküdt a földön a temetőben. A fejedbe egy golyót röpítettek, figyeltelek, és esett az eső, körülötted a pocsolya olyan volt, mintha angyalszárnyakat festene.

Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!

 Valamikor január és december között sáros földet szórtam rád kihűlten, nem voltam senki, és csak néztem a koporsót, és akkor még csak az a pár szemcse választott el minket, meg az elmúlás. Egész éjszaka néztelek, akkor is, amikor már nem láttalak többé.

Valamikor január és december között elbúcsúztam, és otthon ültem, csináltam teát, csak mert rád emlékeztetett, meginni nem tudtam. Levendula- és fahéjillata volt a mézes gyömbér helyett.

Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.

Valamikor január és december között a rajz sarkába firkantottam a nevemet. Fölismerhetetlen alakokat ábrázolt, eltorzult arccal, de azt hiszem, te tudnád, hogy mi vagyunk azok. Végigsimítottam a ragtapaszokkal teli csuklómon, a hegek rád utaltak. Az asztalon kopogtam a grafit hegyével, apró pontokat hagyott maga után, és akkor már tudtam, hogy milyen címet adjak neki.

Utószó.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban

megjönnek a csatakos virradatban.”

Akkor valamikor január és december között egy bögre teát, és a Yeats kötetet vittem a sírodhoz, a rajzom elmosódottan, szétázva hevert a földön. Remegve fölolvastam neked, azt képzeltem, hogy odalépsz mellém, a saját sírodra ülsz, és megkérdezed, miért beszélek a halottakkal.

Akkor valamikor január és december között ott hevertem pár méterrel fölötted örökké, és tovább, némán nevetve, némán zokogva.