Szívemhez szorítom a testem

El-sem-hiszitek-hogy-új-fandom-de-új-fandom: ez úgy történt, hogy tegnap szépen nekiálltam a First Class-nek, estére pedig mindkét filmmel végezve zokogtam ezen a kettőn, majd hajnali háromig lelkesen keresgettem a heroin hatásait az emberi szervezetre. /említettem már, hogy nincs életem?/

Szóval X-men, Charles/Erik darabos angst egy grammnyi comforttal, meg jó kevés cselekménnyel, helyette viszont van explicit tartalom, és nyílt droghasználat! /éljen!/

Amúgy meg DoFP előzmény, vagy First Class utózmány, a címet a 30Y-tól loptam, az elején lévő vers pedig már megint Parti Nagy Lajos Öszológiai gyakorlataiból szökött meg. Aztán muszáj kikreditelnem ezt a csodás X-men kronológiát, mert nélküle az időrend egy kicsit fölakasztotta volna magát útközben. Aláfestő zenének pedig nagyon ez, mert ez a szám lehetetlenül leírja őket, és sírni fogok.

[  Szívemhez szorítom a testem  ]

tejsír a hold | van rá nincs oka | véndedóvók | oszlopcsarnoka |

álló fasz éj | ahol a halál | angyaltollal | xilonofál

Fekete és fehér fekete és fehér fekete és erik hol vagy

Levendulaszín kanapén ül, a keze remeg, a földön szilánkosra tört pohár, néhány olvadozó jég is. A padlódeszkák közé szívütemesen alkohol csordul, hogy aztán rabként szoruljon a fa és a por és a sötét árnyékába, szinte örökre. Egy ideig lefoglalja, hogy doboljon a karfán, négy ujj, nincs ritmus, csak búittas reflexek doboló rekviemje, és akkor persze, hogy jönnek.

Nem ő tette, Erik, te voltál, a sakk meg a matt, tompa fényű, nagyzolva csiszolt bábu már az arca, ahogy ismételgeti. Halkan. Keserűen. Érzelmekkel. Nélkülük.

És érzi a zsigeri rezgést a csontjaiba fájni, látja az olcsó motelszobát, ahol először, és ó-mennyire [gyűrött lepedő, inakba markoló körmök, bekönnyezett pillantás], ott az izzadságszag, Erik ajkainak fémes íze, nincs tapintás, nincstapintás, nincstapintássohatöbbé,

b e l e s z é d ü l    a z    é r z é s b e .

Feláll, és sétál, a rossz pillanatokban ezt teszi, elcsodálkozik, hogy képes rá, odamegy az ablakhoz, majd egészen lassan vissza, hoz feketekávét, nem, inkább brandy-t, üvegestül. A fürdőszobában a párás tükörnek ismételgeti, hogy létezik. A napfénnyel néz farkasszemet, és a fűbe rúg.

Mert elcseszte, annyira rohadtul elcseszte, és káromkodna, feküdne napokig, soha nem beszélne többé, szánalmasan a világfájdalmába temetkezne. Majd rájön, hogy igazából ezt is teszi, csak lassabban, átgondoltabban, bölcsebben.

Megnyugszik, és ettől hánynia kell.

Egy injekció, benne a szérum a gerincére.

Fájdalomtól sziszegve szúrja a tűt a vénájába.

1963. és november 22., valamiért aznap megnézi az éjjeliszekrényén heverő naptárat. Másnap van a szülinapja, és fájdalmasan senkit sem érdekel. Harmincegy lesz, túlértékelt információ.

Kettő ütemtelen koppantás az ajtaján, ő pedig rekedt hangon azt feleli “gyere be”.

Hank nagy lélegzettel, zavartan beszél, ilyenkor egy picit dadog, és folyamatosan a szemüvegének vastag keretét piszkálja.

- Szóval Eriket letartóztatták - jelenti ki, és nem bír Charles-ra nézni. - Megölte az elnököt.

Charles ezt az érzést nevezné fulladásnak.

Lezárt szemhéj, végignyal a száraz ajkán. Az érzékei halottak. Erik - erikerikerik - halott. Az egész kibaszott Föld halott talán.

Elképzeli, hogy hogyan tartják fogva: kietlen terem, minden sikátorszínű, pánikolás és szorongás, rohamok a vér látványától. Fogak a húsban, bilincsek a csuklóján /nem mágnesesek, persze, hogy nem azok/. Erik pedig végtelenítve sikolt.

A Xavier Intézménye Tehetséges Fiataloknak megnyílik, és ő egészen rendben van.

Szóbeliztet, és ott van a lány - Sasha? -, aki irányítani tudja a mágneses tereket. Charles kezet fog vele, vigyorog, majd visszasétál az asztalához, whiskey-t tölt magának, és keserűen végigsimít az arcán. A lány még mindig a széken ül a szoba közepén. Hét éves lehet, az egyik metszőfoga kiesett, úgy mosolyog.

- Mi a baja a bácsinak?

- Ismertem valakit, akinek ugyanez volt a mutációja.

- És…? - a kislány szomorúan összeráncolja a szemöldökét, és nagy szemeivel egyenesen Charles-éba mered.

- Mostmár nem ismerem.

Xavier Intézménye Tehetséges Fiataloknak: a tábla kongó ürességgel hull a földre.

Talán a negyedik évnél jár, ennyi idő volt az egész, és azon gondolkodik, hogy halálvágy e, amit érez. Tűt szúr a vénájába, a véráramába engedi a folyadékot; drog. Drog, mint bármi más, ami megérinti, és ring az érzéssel; aznap a lakás déli fekvésű, a kanapén vetkőznek meztelenre, míg Raven vásárol. Megérinti és megérinti és megérinti Eriket, mellbimbón és állkapocsíven és megfeszült combokon simít végig, a férfi alatta, a férfi izzadva, elmosódva, tompán, hamisan, és egy utolsót tol a csípőjével.

Az aznapi heroin.

Megpörgeti a tálat; elfeledett színek táncolnak a száraz szemei előtt. Véreresek.

Három injekció. Az egyik a gerincére. A másik alváshoz. A harmadik, hogy elveszthesse magát.

Őrült forgás, és a tudás érzetté, az érzet pedig ösztönné vegyül.

Elrévedő félálom.

Egy üveg borral és egy kézkrémmel nyit be Erikhez. A férfi az ablak mellett áll, a redőnyzsinórral játszik, és egy picit belefagynak a pillanatba.

- Amúgy megcsókoltam Ravent - mormogja Erik. Charles rá sem nézve bólint, átsétál a szobán, és lehúzza a sliccét. A másik arcába csókol egy tudomot.

Bűnbe mártózva szeretkeznek, tapétát kaparva, levegőért kapkodva, az ágyról a szőnyegre esve, és eggyé olvad a lelkiismeretük.

Hat injekció. Az egyik a gerincére. A másik alváshoz. A többi, hogy elveszthesse magát.

- Nem vagy egyedül. - Keserédesen ismételgeti a szavakat.

Erik seszínű szempilláira vízcseppek ragadtak, és még mindig reszket, és Charles még mindig a karjai között akarja tartani | ösztönösen hozzáérni, megérinteni |, pedig már a hajón vannak. Akkor veszi észre a kezére égetett számokat, amikor a férfi felhúzza a búvárruhájának ujját: kettő-egy-négy-hét-nyolc-kettő. A hajába suttogja mégegyszer, egészen lassan /Erik,  nem   vagy    egyedül/, majd föláll, és otthagyja, de egészen sokáig figyeli.

Semmi hír Erikről, és semmi hír Ravenről, és semmi hír senkiről.

Erik és ő a Lincoln-emlékmű lépcsőjén sakkoznak.

Reszket a fény.

- Miért hagytál ott? - kérdezi, a hangja gravitáció.

- Hank, hagyj magamra - mondja, és majdnem nekihajítja a bőröndöt.

- Hova akarsz menni?

- Hagyj magamra, a fenébe! - kiáltja, a bőrönd kinyílik, és két bástya, meg egy nyakkendő hullik a padlóra.

- Miért hagytatok ott mindannyian?

Hank akkor azt mondja, hogy ennyi elég lesz, és nem ad neki több szérumot.

Charles nem tud járni, Charles csak lélegzik a sötétben, Charles nem létezik.

- A francba, csak gyertek vissza!

Fájnak a csontjai, az izmai lázasan göcögnek, izzadsággyöngy a halántékán. Nem tudja már, hogy mi az oka.

A haja az álláig ér. Ollót ragad, és teljesen egyenesen vágja le.

Hank engedélyezi, hogy újra magába fecskendezze a szérumot, és a tekintete rohadtul aggodalmas, amikor a kezébe adja. Charles zsigerből elküldi a francba.

A haja újra megnő, a borostája szúr.

Erik nyögdécselő hangjára alszik el minden este, és mindig Kubáról álmodik.

A homokba hengeredik, fájdalmasan ordít, a szemébe könny szökik, a színek darabosak, az érzet sós. Figyelmeztetni akarja őt, hogy ne mozdítsa meg, de a teste tehetetlenül gördül oldalra. Erik kezében megcsillan az acélgolyó. Soha többé nem beszélnek róla.

Lassan kihal az emlékezete, és ott van a vég nélküli hétfő-kedd-szerda-csütörtök-péntek-szombat-vasárnap délután, amikor egy üvegnyi vodka felett remeg, áram nincs, kinn pedig esik az eső.

Tudod, én abban hiszek, hogy a valódi koncentráció valahol a düh és a béke között van.

És először igazán végigsétál Erik agyának visszhangzó folyosóin; eddig csak egy kicsit pillantott bele: a víz alatt. Mikor Erik ott akarta hagyni őket. Az orgazmusok közben.

Most látja a mély, és őszinte kínt, a vad bosszúvágyat végigkocogni a férfi idegsejtein, most látja a pénzérmét, majd a lövést, most látja, ahogy Erik tizenöt, és lassan kihuny a szeméből a gyermekded fény, most látja a száz és száz hullát kísérteni, most látja Eriket önmagát, minden egyes fehér és fekete és színtelen atomját.

A másik csak az édesanyját érzékeli, és pár pislákoló gyertyát, de mindketten könnyeznek.

A férfi Wolverine-nek nevezi magát, a jövőből jött, és elmennek Erikért.

Akkor klórszaga van, az ő hajából pedig csöpcsöpcsöpög a víz. Erőből vágja pofon, és azt ordítaná, hogy elárulta; összetörné a csontjait, és azt akarja, hogy Erik visszaüssön, és tönkretegye, és az a helyzet, hogy megérdemli, de ő áll, és a nevét ismételgeti, és valami hiányzik.

Valami elveszett, valami megfogalmazhatatlan, éteri, és minden éjszaka ezen gondolkozik, mikor Erik végigvezeti az ujjait az arccsontján, megcsókolja, majd halkan lekapcsolja a villanyt.

A takaró alatt minden egyes alkalommal görcsös kézszorítás.