Smoke

A drogok és magányos Sherlock találkozása egy random karakterekkel teli angstban. Az a legelszomorítóbb, hogy nem is olyan régi. Nem vesztesz sokat, ha csak ennyit olvasol el belőle.

„ A víziók zord éjén
Láttam tűnt boldogságom;
Szívem megtört, mert élet és fény
Nem volt - csak éber álom.”
(Edgar Allan Poe)

Keserűen múló másodpercek kattanásai. Egy ritmusként ismétlődnek, egyhangú dallamot adva a férfi lépteinek. Egy fotel hátulról. Úgy képzeli, hogy ül is benne valaki, de üres, csak egy díszpárna foglalja el a helyet. Odébb tolja, és belerúg, erősen, hogy a lábába fájdalom hasítson. A heroinon át ködös tekintetével minden színtelennek tűnik.

Minden keserű.



Újabb tűszúrás, beleolvad a többi közé. Egy kicsit szédül, de nem foglalkozik vele, bár a fölálláshoz nem elég erősek az izmai. Magzatpózban ül a konyha fehér csempéjén, bús cigarettafüstbe bocsátkozva, amely elvakítja, és csípi. Nem kap levegőt.
A szemhéja alatt ködös vágyakat lát. John forró bőrét simítja végig, újra és újra, olyan közel vannak egymáshoz, hogy már fizikailag fáj. Emlékképek villannak be, annyi pillanat, amelyre Sherlock sosem emlékezett, mégis, az elméje egy eldugott részén ott vannak mind. Ki akarja nyitni a szemét, ki akar szakadni az álomvilágából, de egy öntudatlan ösztön mindig visszarántja, amikor meg akar szökni.
Megfogad valamit, amit úgysem tart majd meg.

Szemével órák óta fürkészi az ajtót. Kopogást képzel, John rekedt hangját. Amikor kinyitja, nincs ott senki, de távolodó lépéseket hall. A lépcsőház visszhangzása nevet rajta. Széthullott körülötte minden. A könyvlapok tollpihék módjára vonják be a szoba parkettáját, szétcincált darabokban hevernek mindenütt.
El akar menekülni onnan. El akar menekülni az egész világból.
Elfutni. Rohanni. Messzire.



A fürdőszoba csendes, és kietlen némasága megnyugtatja. Végtelen béke árad szét a testében. A csempe hideg, megborzong, ahogy hozzáér a csupasz bőre. Hosszakat pislog, a gondolatai egykor szomorúak voltak, de most csak a tompa semmit érzi.

Üresség.

Dobbanások az ajtó felől, apró fénynyaláb árad be a nappaliba, de ő még mindig összekuporodva ül. A falak hullámozva közelednek, majd távolodnak tőle, a testét átszelő véráram dübörgő hangjától nem hall semmit. Csak kusza fekete pontokat lát maga előtt, valahogy föltápászkodott, de most majdnem összecsuklik a lába alatta.
John az ajtóban áll, először kétségbeesett, majd meglátja Sherlockot.
A közömbösség a legrosszabb, amikor az arcának apró rezdüléseiből nem tud kiolvasni semmit. Mondani akar valamit, de azután becsukja a száját, és csöndben marad, csak ugyanolyan tekintettel nézi őt. Nem mérges, és szomorú, és nem veti meg, csak áll ott, azután három szót mormol.
- Nem teheted ezt.
De megtettem. Magamért, önzőségből, úgy, hogy végig rád gondoltam.
A teste tompán koppan a csempén, csak John árnyékát látja, ahogy csalódottan felé rohan.



Álomvilág, egy messzi táj, amelybe bármikor menekülhet. Tudja, hogy elájult, csak nem érdekli. Egy tengerparton van. A forró homokba nyomja a lábujjait, és a vizet nézi, amelynek kényelmes morajlása magával húzza valami egészen megfoghatatlan némaságba. Csak a hullámok zaját hallja, egyenletesen. Lehunyja a szemét.

Unalmas. Színtiszta unalom.



Forró vízillat, teával. Az ágyában találja magát, teljesen be van takarva, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. John nevét suttogja, eleve kiáltásnak indult, de a hangja elveszett a felénél. Öntudatlanul remeg, először nem tud megmozdulni.

A köntösét gondosan odahajtogatva találja a hálószobája sarkában álló kanapén. Lassan vánszorog ki a konyhába, minden testrészében fájdalom lappang.

- Jó reggelt.
John hangja szigorúan cseng. Az asztalnál ül egy bögre teával a kezében, és újságot olvas, amit most eltesz maga elől, hogy komoran nézzen az ajtón belépő férfira.
- Szia - köszön vissza Sherlock, azután kínosan köhint kettőt.
Csend.
- Hogy van Mary?
- Most komolyan, Sherlock? - kérdezi John elképedve, és megszorítja a bögréjének kopott fülét.
- Hogy van Mary? - ismétli meg Sherlock, és fölhúzott szemöldökkel néz a férfire.
- Köszöni. Jól. Tegnap beszéltünk, hívott, és jobbulást kívánt.
- Nagyszerű - feleli gúnyosan Sherlock. - Miért is kívánt jobbulást?
- Te teljesen hülye vagy! - ordítja John, és idegesen feláll az asztaltól. A széke csikorog a padlón. - Csak egy kérdés… Miért?
Sherlock nem felel semmit, csak összevont karokkal ül. Mondhatna bármit.
Hazudhatna. Egyedül van minden egyes percében, vagy azt, hogy folyamatosan unatkozik. Az igazat úgy sem vallaná be, túlságosan gyáva ahhoz, hogy elmondja azt az egy szót.
- Semmi közöd hozzá - suttogja, majd fájdalmasan lehunyja a szemét, hogy ne lássa Johnt, ahogy idegesen fölkapja a széke karfájáról a kabátját, fölveszi a cipőjét, majd elmegy. Nem akarja tudomásul venni az ajtó idegen csapódását.
Sherlock megint egyedül van.



Ködös tekintet, beesett, táskás szemek, a pupillái kitágulnak, majd összeszűkülnek, teret adva a kavargó íriszének.

A tükör egy hamis képet mutat, ő nem az a férfi, aki visszanéz rá. Ő nem olyan elesett, és bánatos, sosem tudna elveszni valaki miatt ennyire, ő nem tenne ilyet magával. Ő csak egy hasonmás, aki most lassú, gunyoros mosolyra húzza a szürke száját. Ő nem az a Sherlock Holmes.

Belever a tükörbe. A vére nehézkes cseppekben csöpög a fehér kerámia kagylóra, összekeveredik az apró vizes részekkel. Csak átballag a nappaliba, és ledől a kanapéra.


Kopogás szakítja meg az átható csendet.

Hunyorogva néz az ajtó felé, amelyen John lép be. A haja még nyirkos, minden bizonnyal kinn szakad a hó. Sherlock nem mond semmit, csak nézi, ahogy a férfi hangtalanul leteszi a latyakos csizmáját a lábtörlő szélére.

- Mit keresel itt?
- Tiszta vér a kanapé - kerekedik el John szeme, és a férfihez lép. - Mivel vágtad meg magad?
Sherlock nem válaszol.
- Ó, gondolom, nem emlékszel - John hangja gúnyosan cseng, és ez fájdalmas neki. - Ezt fertőtlenítenem kéne, van itthon ködszered? - kérdezi, mélyen Sherlock fagyos szemébe nézve. - Figyelj, nem érdekel, hogy hogyan szerezted, és nem fogok prédikációt tartani az életmódod ellen, de ha ez elfertőződik, az csúnya lesz - magyarázza a doktor még mindig a kanapé mellett guggolva.
- Mit keresel itt?
- Csak aggódtam érted - válaszolja halkan.
Sherlock beleveszik a fájdalommal átitatott tekintetbe.
- Nem kellett volna.
- De.
- Tudok magamra vigyázni.
- Nem, nem tudsz.
Mindketten szinte suttognak.
- Akkor vigyázz rám te.



Hangos, szapora levegővétel. Az ablakot kinyitotta, pedig kint havazik. Az apró pelyhek fagyosan landolnak a félmeztelen testén. Vacog, a fogai össze-össze koccannak, de mégis forróságot érez, olyasmi tüzet, amelyet semmi nem olthat ki belőle. Egyedül harcol valami ellen, aminek meg kell történnie, és ebben ő is tisztában van.

Legszívesebben elordítaná magát.



John hetekig nem tér vissza a Baker Street-re, csak Sherlock gézzel összekötözött, fertőtlenítőszagú keze emlékezteti a férfit rá. Néha erősen megszorítja, hogy tudja, él e még. A fizikai fájdalom magához téríti.

Ezerszer elképzelte, hogy a lépcsőházban koppanó léptek John-hoz tartoznak. Egyszer sem volt igaza. Több millió közül is meg tudta volna különböztetni a volt lakótársa lépéseit. Attól még reményteljesen kételkedett önmagában.

Nem csodálkozott volna, ha soha többé nem látja Johnt, és nem is hibáztatta érte. Semmiért nem hibáztatta, megértette minden egyes lépését. Olyan normális volt, átlagosan logikus, és kiszámítható. Egy ilyen ember sosem találkozna többé a volt drogos lakótársával.
A kiszámítható emberek tudnak a legjobban meglepni.
John ügyetlen lépéseinek hangja betölti az egész házat. Sherlock halványan elmosolyodik, és lehunyja a szemét. Azután a dobbanások elhallgatnak. John az ajtó előtt áll, és habozik.
- Gyere be - kiáltja Sherlock, és az ajtóra néz. A kint álló férfi még mindig nem nyit ajtót. - John!
John nem egyedül van. A látogató mögött Mycroft áll, aki unott arccal néz körül, mintha csak fölmérné a lakásban tett kárt. Szétcincált oldalak, lyukas fal, pár üvegszilánk.
- Ó, elhoztad a mentősereget - váltja át a mosolyát gúnyosra Sherlock, és lazán a dohányzóasztalra teszi a lábát. - Napfényes jó reggelt Mycroft! - teszi hozzá kedvetlenül a testvérére nézve.
- Neked is, drága öcsém- mosolyog vissza ugyanolyan kedvességgel a bátyja, bár árnyalatokkal nyugodtabb hangon. - Hallottam pár pletykát egyes régi szokásaid visszatéréséről.
- Menjetek innen - válaszolja hidegen Sherlock.
- Mi… csak aggódunk ér… - kezdi John, de a férfi kegyetlenül félbeszakítja.
- Menjetek.
- Nem. Velem jössz, és figyelemmel fogom kísérni, ahogy… - kezdi kimérten Mycroft.
- Menjetek. Innen. Köszönöm - mosolyodik el erőltetetten Sherlock. Farkasszemet néz a bátyjával. Természetesen ő győz. Mycroft idegesen kifújja a levegőt, majd apró gondolkodás után meglóbálva az esernyőjét búcsúzás gyanánt, kisétál, John pedig lassú léptekkel követi. A férfi becsapja az ajtót mögöttük. Letépi a kezéről a gézt.
Fájdalmasan felordít.



A fények mozgását nézi a mennyezeten. Kék, sárga, piros. A keserű ópiumszag mindent elborít. Végigsimít a heges tenyerén, az érintése nyomán fájdalom. Halkan felszisszen.

- Nem hittem volna, hogy egy ember miatt ennyire összetörhetsz - mosolyodik el az öltönyös férfi. - Annyira átlagos.

- Nem vagyok összetörve.
- Ó, de mennyire!
- Én irányítom ezt az egészet, kilépek belőle, ha akarok.
- Ha így lenne, tudnád, hogy nem vagyok igazi - feleli Moriarty, és kényelmesen odatelepszik Sherlock mellé, aki a kanapén fekszik, még mindig a plafonra függesztett tekintettel. - Egyszerűen elmennél innen, vagy elaludnál. Nem tudsz. Kicsúszott a kezedből egy pillanat alatt.
- Meghaltál. A videód nem vált be.
- Megmentett…
- Nem ez volt a célod - rázza meg a fejét Sherlock nevetve. A hangja rekedt, és száraz, föl kell köhögnie.
- Te voltál az egyetlen, akit nem győztem meg. Most mégis itt vagyok.
- Képzelet vagy.
- Akkor miért beszélgetsz velem? - Moriarty közelebb húzódik hozzá, annyira, hogy a férfi érezze a vérillatú lehelete melegét az arcán. - Egyedül vagy. Mindenki lelépett mellőled, senki nem bír ki téged sokáig.
Sherlock megrázza a fejét, és továbbra is mosolyog.
- Téged egy percig sem bír ki senki.
- Ebben tévedsz… - suttogja Moriarty. - Te kibírsz a fejedben, itt benn évek óta. Nem dobtál még ki. Csak nem azért, mert kedvelsz?
- Nem kedvellek.
- Magadnak próbáld bemesélni, ne nekem.
Sherlock abbahagyja a mosolygást.



Aprókat szív a cigaretta végéből. A füstöt kavargó megbánásként fújja ki.

A hamutartó tele van, az ablakhoz sétál, és meggondolatlanul megfordítja a kicsi kerámiatányért. A hamut százfelé viszi a szél, kavargó ívben lebegnek tovább.

Önsajnálatba borulva ül vissza a kanapéra, és továbbra is az előtte álló üres fotelt vizslatja. Odagondolja Johnt, ahogy teát szürcsölve olvas valami orvosi havilapot, és nagyon meglepődik egyes felfedezéseken, de nem olvassa föl, mert tudja, hogy nem érdekelné Sherlockot. Marynek biztos felolvassa.
A mellette lévő hegedű most hidegen hagyja, pedig azért vitte oda magához, mert akkor még volt kedve rajta játszani. Akkor még egy kis életkedve is volt.
A falióra mutatói egyenletes kattanásokkal mutatják az elmúló időt, mutatják, hogy mennyivel nagyobb a szakadék John és közte. A gondolatra tompa fájdalmat érez, amely szinte semminek sem érződik az elmúlt hónapok után.
Szédül, a szemei vérvörösek, a bőre sárgás-szürkés árnyalatot vett fel. A keze lilás, apró szúrások, és sebek alkotják. Végigsimít az érdes felületen. Nem érzékel belőle semmit, a tapintás már nem fontos számára. Semmi sem fáj.
- Hoztam kínait - jelenik meg az ajtóban John, teljesen hirtelen, hangtalanul ment fel a lépcsőn.
- Nem vagyok éhes.
- Gondolom nem ettél semmit - magyarázza a férfi, majd kettőt toporog egyhelyben, hogy lerázza a havat a cipőjéről. - És lefagyott a lábujjam, mert átázott a cipőm.
Sherlock nem válaszol.
- Most föl kéne ajánlanod egy zoknit, mindegy - húzza el a száját John, és az asztalra tesz egy átázott, masnival megkötött nejlonzacskót, amit addig ügyetlenül lóbált a kezében. - Egyél.
- Mondtam már, hogy nem vagyok éhes.
- Olyan vagy, mint aki most éli meg a lázadó korát.
- Vagy csak élem a saját életemet, ami csak rám tartozik?
- Sherlock - kiált rá John, és átszeli a kettőjük között lévő távolságot. - Nézz rám - Sherlock fölemeli a tekintetét. - Ne csináld ezt.
- Ne nézzek rád?
John idegesen a kezébe temeti az arcát.
- Csak… Nem tudom, hogy miért csinálod ezt, de nagyon nem lesz jó vége, és én nem tudok folyamatosan itt lenni melletted. Munkám van, feleségem, és mindjárt egy gyerekem, egyszerűen csak… képtelen vagyok rá.
- Hazug - vágja rá Sherlock.
- Tessék? - húzza össze a szemöldökét John.
- Pontosan tudod, hogy mi miatt csinálom.
- Én… Én… nem - rázza meg a fejét a férfi. Hátrálni kezd. Sherlock követi, a szemét végig a férfin tartja, kecses mozdulatokkal föláll, és utána megy. - Nem. Nem tudom. Hagyj békén.
- Pontosan tudod, hogy ha valaminek a függőjévé válsz, és aztán valamiért nem férsz hozzá, akkor más módon kell megszerezned. Ezt tettem én is.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - rázza meg a fejét John.
- A drogok… Mindez csak azért, mert nem tudtam megkapni - mosolyodik el halványan, és keserűen Sherlock. Az arca olyan közel van Johnéhoz, hogy érzi a másik szapora lélegzetvételeit.
- Megijesztesz - mondja, azután kiszabadul Sherlock karjai közül, aki addig a falhoz nyomta, és szó nélkül kimegy. Az ajtócsapódás fájdalmasan hasít a tudatába, annyira valóságos, és végleges.



A kintről beszűrődő fények elmosódnak a szeme előtt.

John megfejthetetlenül mosolyog rá, az asztalnál ül, egy csésze teával a kezében. Amikor látja a gyógyszeres dobozzal kivánszorgó Sherlockot, az arckifejezése aggódóvá válik. Olyanná, aki élete végéig bánná, ha nem tudna gondoskodni róla.

Sherlock kidobja az üres dobozt a kukába, bár nem biztos benne, hogy beletalált, majd odaül John mellé. A valóság és a fikció határa megszűnik létezni, csak egy elmosódott vonal valahol az elméje eldugott mélyén, amelyet nem érez. Csak John szeme, amelynek olyan színe van most, mint egy háborgó tengernek. Összetört, fájdalmas, kérlelő. 
Csókok. Egymás mellett állnak, a másik testének feszülnek. A köntösként használt lepedő lecsúszik Sherlock válláról, John rátapasztja a száját, és elmosolyodik.
- Vigyázok rád - suttogja.
Azt mondta, vigyáz rám.
A fagyos telihold félhomályba borítja kettejük összefonódó alakját, gyenge sziluettet rajzolva a falra, ahogy óvatosan a kanapéra ereszkednek.



John előtte ül a heverőn, és elmélyülten nézi őt. Gondolkodik. Amikor észreveszi, hogy Sherlock fölébredt, a szekrényt kezdi fürkészni, végigvezeti a tekintetét a Goethe szobron, a pár helyen szétlőtt falat, és ezernyi apró részletet, amelyek egy ideje már nem a mindennapjainak részei. Nem az övéé.

- Jó reggelt - mosolyodik el Sherlock zavartan, és megigazítja a lazán magára tekert köntösét.

- Neked is - válaszolja John. Nem mer rá nézni, a férfi pedig így semmit nem tud leolvasni róla. A hangja kemény, és távolságtartó.
- Mi történt tegnap?
- Átjöttem, és… azután hazamentem, te pedig begyógyszerezted magadat. Próbáltalak hívni - mondja John.
- És azután? - ráncolja össze a szemöldökét Sherlock, és megmasszírozza a homlokát.
- Nem voltál magadnál - magyarázza John. Továbbra sem néz a másik szemébe. Talán hazudik.
- Biztos? Én… emlékszem még… többre.
- Ez a drogok hatása, nem? - néz rá gúnyosan John, és felhorkant. A szeme mindig elárulja őt.
- Te is tisztában vagy vele, John, csak gyáva vagy.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de pihenned kéne.
- John! - kiált rá Sherlock. - Mi… - a kezébe temeti az arcát, és megadóan megrázza a fejét.
- Nem - vágja rá John. - Sosem volt olyan, hogy mi! - csattan föl, majd föláll a fotelből, és elfordul Sherlock elől. Amikor visszanéz rá, meglátja a törött tekintetét, amely el próbálja palástolni a hordozójának fájdalmait, de azok már csordultig teltek a keserűséggel. Felsóhajt. - Sajnálom.
Vannak olyan szavak, amelyek az egyik pillanatban reményt adnak, a másikban pedig mindent lerombolnak, akár egy egészen gyenge fuvallat egy kártyavárat. Ezernyi apró dolog befolyásolja, pillanatok sokasága, érzelmek, egy tekintet és a hang, minden láthatatlanul egyensúlyban van, vagy éppen elbillen.
Sherlock John vonásainak apró rezdüléseit figyeli, azután a férfi rá emeli a tekintetét, amelyben kitörő szomorúság, és vívódás bujkál. Őszinteség.
- Én is sajnálom - feleli komoran Sherlock.
- Micsodát?
Hogy elengedtelek.
- Mindent - válaszolja végül, és visszanyeli a könnyeit. - Mindent - ismétli meg halkabban.
John közelebb lép hozzá, majd lábujjhegyre állva, lassan suttog valamit a fülébe.
- Igaz.
A hangja kellemesen duruzsol Sherlock fülében, visszhangozva hallja a szavakat, ezerszer, milliószor, és látja maga előtt azt, amire vonatkozik. Megcsókolja. Az ajkának télíze van, a hó, és a forró tea elegyét érzi, ahogy végigkóstol rajta. Sajátjával John kezét keresi. Amikor összetalálkoznak, erősen összekulcsolják maguk mellett.
Magas pulzusszám, tág pupilla, apró, elnyújtott sóhajtások. Mind a függőség jelei.



A takaró túl fehér, túl vakító. A másik ágy félen még érezni John testének melegét, nemrég kelhetett csak fel.

Bevillanó képsorok peregnek le Sherlock szeme előtt, miközben föláll, majd kényelmesen kinyújtózik. A köntösének puha anyaga végigsimítja a sok tűszúrásnyomot, elfedve azokat John elől, bár a férfi tudja, hogy már látta őket. Nem szólt rájuk semmit, csak végigcsókolta őket, és azután gondoskodóan Sherlockra mosolygott. Azt gondolta, hogy soha többé.

Minden túlságosan csöndes, és nyugodt. A bögrék dallamosan összekoccanó hangjának, vagy a forrásban lévő víz bugyborékolásának kéne betöltenie a nappalit, miközben John ott állna, hogy teát főzzön. Azután segítséget kérne Sherlocktól, mert nem érné föl a filtereket. Szokásos mindennapok. Semmi.
A nappali kongó üressége szürreális. Minden hallgatag.
- John… - mondja a lehető legközömbösebben Sherlock, de a hangja így is megtörik. Megtörik minden alkalommal, amikor kimondja a férfi nevét, mindig mintha egy tükör hasadna ketté, amelynek darabjai aztán a szívébe vájnak. Mindig egyre mélyebbre, hogy jobban fájjon.
Csak egy cetli, meg egy tea. Az utóbbi pontosan úgy, ahogy szereti, egy kevés cukorral, meg tejjel, erősen. A régi időkre emlékezteti, de ürességérzetet hagy maga után. A szavakat egyre rekedtebben ejti ki, még mindig John nevét ismételgeti, föl akar ébredni, mellette, azután elmondani neki, hogy milyen irracionális álma volt. De csak egy álom volt.
Irracionális. Egy szó. Sírásra készteti, a könnyei fölverik a tea selymesen sima felszínét, majd puhán elkeverednek benne. A pár évvel ezelőtti énje gyengének hinné.
Az üzenetet szép betűkkel próbálták írni, de macskakaparás lett a végeredmény. Rövid volt, és érthető, mégis percekig tartott fölfogni. Az aláírás hivatalosnak hatott, szinte bírói kalapácsként koppant. John Watson. Egész név.
Az injekciós tű után nyúlt, vakon is megtalálná, mindig az íróasztala legalsó fiókjában tartotta, egy régi fa dobozkában, amit az apjától örökölt. Csálén bele van faragva a neve. Kiskorában emlékeket tárolt benne, azután Mycroft egyszer kidobta a tartalmát, mert Sherlock túlságosan ragaszkodott hozzájuk. Ekkor tanulta meg, hogy ez a legnagyobb emberi hiba. A ragaszkodás.
Az érleszorító nyoma még pirosan látszik a bőrén, erősen meghúzza, hogy fájdalmat keltve belevájjon a húsába. Halkan felnyög. A keze remeg, ezért a fecskendőt megtámasztja a sápadt bőrén, hogy aztán magába szúrja.
Ez most más. A remény eltűnt. Eddig torzító üvegként simult a szeme elé, kétértelművé téve minden szót, vagy mozdulatot. Most nincs ott, csak a lerombolt darabkái terülnek el a lábai előtt, amelyeken pontosan átlát, hogy figyelhesse, mindenféle védettség nélkül, ahogy a dolgok szertehullnak. Vagy visszajönnek egyszer, vagy sem.
A falak kidőlnek, ahogy nekik dobja az összegyűrt üzenetet. A tapéta hosszú csíkokban leszakad. Kiáltani akar John-nak, hogy meneküljön, ő még el tud futni, hogy tovább éljen. A kiáltásai üresek, és senki nem válaszol rájuk. John most csak egy emlék, amely a gondolataiból táplálkozik, leszívja őket, mint valami élősködő, azután szétválogatja, és elé teríti a legrosszabbakat. Mégis meg akarja menteni. John emléke az utolsó dolog, ami a férfiből maradt.
Az emlékek rossz dolgok, főleg, ha kötődsz hozzájuk. Mycroft szavai, amelyeket eddig bölcsnek gondolt. Egy kép volt a kezében az anyjáról, amit azután széttépett. A bátyja csak mosolygott. Ijesztőnek kellett volna gondolnia, és rossznak, de neki ő volt a példakép. Ő lehetett az egyetlen ember, akire fölnézett.
A falak összedőltek, a por ellep mindent, sötétség van, Sherlock keze görcsösen rángatózik, fölüvölt fájdalmában. Belülről jövő tornádó, kívülről küzdő hurrikán marcangolja szét, ő pedig ott fekszik a kettő között, láthatatlanul, míg nem marad belőle semmi. A tapéta köré csavarodik, ördögi béklyóba kötve őt, nem kap levegőt, kiabál, nem tud mozogni, nem is akar, de mégis rángatózik, ez a vég, teljesen a vége, de nem érdekelné, ha tényleg az lenne.
John kiszabadítja. Visszajött érte, és most mosolyog. Vigyáz rá, ahogy megígérte, ő sosem szegi meg a szavát, mert annyira naiv, és hűséges, sosem hagyná cserben, aztán eszébe jut, hogy már többször is volt rá eset, de most itt van, és csakis ezért elfelejt mindent, a szőnyeg alá söpri az oda nem való dolgokat, egy üveg, egy szűrő, amely torzít, és kétértelművé teszi a cselekedeteit. Minden a helyén van, ő a padlón fekszik, körülötte szilánkokban egy injekciós tű, darabkái csillognak a korai napfényben. Meg szeretné érinteni a férfit, de amikor éppen elérné, szertefoszlik. A levegőben lebegő porrá válik. Csak egy emlék, amely a gondolataiból táplálkozik.
Megmentették egymást. Mindig megmentik egymást, ahogy a nem-emlék társaik is tették.
Örökös-örökös körforgás.


Megjegyzést hagyni itt lehet/szabad/kell.

Címkék: , , ,

2014. március 4., kedd @ 14:38 / 4 tejbegríz


újabbak »



Copyright ©. Layout by TeaCakeHouse.
Please view with Google Chrome in a screen resolution of 1280 x 800.
Picture from: Tumblr All rights reserved 2011 - Infinite.