Az élet martalékává lettem
[És igen, megfigyelő tehetségednek igaza van; a dizájn megváltozott, de van egy olyan érzésem, hogy pár hónap múlva megint változni akar]
Az élet martalékává lettem
×Dean Winchester, és az
angyal ötször találkoztak.×
~1~
A lángoló épület tükröződött a fiú könnypettyes
szemeiben. A tűz vadul kavargó pompája torz óriásként tornyosult elé, maga felé
hívta, negédes pattogása szánó üvöltésnek tűnt az éjszaka csendjében. Az árnyak
mámora ugrált az arcán, miközben ő sóhajtott, és azon gondolkodott, hogyha pár
lépést előre menne, és fölsétálna a korommal beborított veranda ismerősen
nyikorgó lépcsőfokain, akkor minden ugyanolyan maradna e.
Nem hitt a Mennyben. Nem hitt az angyalokban, és a szellemekben, az emberek elé jövő Halálról, aki kaszás formájában suttogta a gyógyszerszagú kórházi ágyakon fekvő betegeknek, hogy vége, az emberek pedig bólintottak, és könnyeket hullattak, majd drámaian elmormogták az utolsó szavaikat.
Úgy képzelte el, mint egy véget nem érő rémálmot; sötétség, és susogva lihegő sikolyok, purgatóriumi félhomály, vonásnélküli arcokkal.
Realista volt, és tizenegy éves.
A talpa alatt szilánkosra tört egy elszáradt levél, a hangja alig hallatszott a tűz ropogásától, és az omladozó épület padlódeszkáinak utolsó kánonjától. A fiú ösztönei azt súgták, hogy most következik az ő szólama; bús hegedű, drámai hajlításokkal. A lépései betolakodó hangjegyek a teli kottában.
Kinyújtotta a karját, a forróság perzselő végtagjai gyengéden végigsimítottak rajta.
A tűzben egy alak jelent meg; fekete pehelyszárnyait szégyenlősen kitárta, kedves mosolyra húzta a száját, majd tenyerét a fiú vállára helyezte, és kissé meglökte.
Nem maradt semmi, csak parázs, és hamu; az épület összerogyott, a tűz pedig elemésztette; hirtelen, és váratlan hangszer kapcsolódott be a játékba, gyászos szonáta, mely megtörte az addigi monotonitást. A fiú a jégkékszemű idegent kereste a pirosló hamu között, de nem volt sehol.
Nem hitt a Mennyben. Nem hitt az angyalokban, és a szellemekben, az emberek elé jövő Halálról, aki kaszás formájában suttogta a gyógyszerszagú kórházi ágyakon fekvő betegeknek, hogy vége, az emberek pedig bólintottak, és könnyeket hullattak, majd drámaian elmormogták az utolsó szavaikat.
Úgy képzelte el, mint egy véget nem érő rémálmot; sötétség, és susogva lihegő sikolyok, purgatóriumi félhomály, vonásnélküli arcokkal.
Realista volt, és tizenegy éves.
A talpa alatt szilánkosra tört egy elszáradt levél, a hangja alig hallatszott a tűz ropogásától, és az omladozó épület padlódeszkáinak utolsó kánonjától. A fiú ösztönei azt súgták, hogy most következik az ő szólama; bús hegedű, drámai hajlításokkal. A lépései betolakodó hangjegyek a teli kottában.
Kinyújtotta a karját, a forróság perzselő végtagjai gyengéden végigsimítottak rajta.
A tűzben egy alak jelent meg; fekete pehelyszárnyait szégyenlősen kitárta, kedves mosolyra húzta a száját, majd tenyerét a fiú vállára helyezte, és kissé meglökte.
Nem maradt semmi, csak parázs, és hamu; az épület összerogyott, a tűz pedig elemésztette; hirtelen, és váratlan hangszer kapcsolódott be a játékba, gyászos szonáta, mely megtörte az addigi monotonitást. A fiú a jégkékszemű idegent kereste a pirosló hamu között, de nem volt sehol.
~2~
Dean Winchester friss fűzöldszemű
volt, és egyetemista.
Minden este alkoholban úszó testét a kansasi késő őszi éjszakák hűvös szellőjébe mártotta. A hideg ráébresztette a létére, eszébe juttatta, majd elrejtette a fájdalmait; a régi emlékeket, a rengeteg izzadsággal teli éjszakát, amikor pokolbeli démonok kísértették; a messzi kutyaugatást, és a vicsorgás hangját.
Fölidéztek az elméjében egy halvány körvonalat, mely örökre a retinájába égett; a ballonkabátot, a hollófekete tincseket, a puha tollak varázslatos igézetét, és az udvariaskodó mosolyt, amely évekkel később is meg tudta nyugtatni. Olyan óriási volt, és olyan fensőséges.
Most nem izzadságban úszott; üres női sikolyok, és bókok vették körbe, beszínezték minden egyes részletét, ahogy a lábfejük összeért a frissen mosott lepedő fodrozódó gyűrődésein. És az ágyneműnek olyan illata volt, mint a tollaknak, és amikor hazaért, és idegesen az elefántcsontszín falnak dobta a pasztell párnát, ezernyi angyalszerű pihe szóródott szét, és lebegtek a levegőben, és néha még a fojtogató füstszagot is érezte. Lehunyta a szemét, és élvezte a tűz hangulatos ropogását, a tollak pedig bevonták az arcát.
Kevés olyan dolog volt, amelyhez ragaszkodott - nem mert semmihez kapcsolódni, mert tudta, hogy egyszer elveszti mindet-, de ez a két rutin kapaszkodóként szolgált számára.
A sóhaja hosszasan kígyózott a végtelen felé; az utat szegélyező fenyőfák sziluettje baljósló vonalakat húzott a teste árnyékába; olyan volt, mint egy purgatóriumbéli tűz.
Remegő kézzel meggyújtott egy cigarettát, majd a kabátja zsebéből óvatosan elővett egy bőrkötésű flaskát, és nagyot húzott belőle. Az alkohol marta a torkát, ő pedig szárazan felköhögött, és a szemébe pár sós könnycsepp szökött. Lassan szánkáztak végig az arcának domborulatain, majd el is tűntek.
Dean körülnézett, majd egy pillanatra megállt, mintha erőt gyűjtene. Letüdőzte a cigaretta kátrányos füstjét, a hamut pedig óvatos mozdulattal a fagyott betonra szórta. Lehunyta a szemét, és a karját összefonva újra elindult.
A lépései határozottak voltak, de a lábai remegtek; a cipője alatt csikorogtak a kavicsok, majd egy apró jégcsíkra helyezte őket. Megcsúszott. A teste az út felé dőlt, ő pedig először megijedt, és a gondolatait elborította a remegő vérvörös pánik, de másodpercek múlva megnyugodott. A közeledő terepjáró reflektorának fénye elvakította.
Tudta, hogy meg fog halni.
Egész életében ezt akarta, nem?
Egész életében ezen gondolkodott; tiltotta magától, de titkon ábrándosan akarta. Vadul, és szenvedélyesen kötötte valami a halál gondolatához.
És megnyugodott.
Lehunyta a szemét, és semmire sem gondolt. Csak zuhant.
Majd egy suhintást érzett. Kék-kék-kék szemek, homlokára szorított forró kezek, és az angyal lehelete az arcán. Az ajka hűvös, és mentaíze volt, miközben a férfiére tapasztotta azt. Dean nem ellenkezett, és mire mondhatott volna bármit, az angyal eltűnt; a teste beleolvadt az erdőt betöltő homályos ködbe.
Dean hosszú percekig guggolt az út mellett, majd zavarodott, halvány mosoly jelent meg az arcán, és egyenetlenül dobogó szívvel újra elindult.
Minden este alkoholban úszó testét a kansasi késő őszi éjszakák hűvös szellőjébe mártotta. A hideg ráébresztette a létére, eszébe juttatta, majd elrejtette a fájdalmait; a régi emlékeket, a rengeteg izzadsággal teli éjszakát, amikor pokolbeli démonok kísértették; a messzi kutyaugatást, és a vicsorgás hangját.
Fölidéztek az elméjében egy halvány körvonalat, mely örökre a retinájába égett; a ballonkabátot, a hollófekete tincseket, a puha tollak varázslatos igézetét, és az udvariaskodó mosolyt, amely évekkel később is meg tudta nyugtatni. Olyan óriási volt, és olyan fensőséges.
Most nem izzadságban úszott; üres női sikolyok, és bókok vették körbe, beszínezték minden egyes részletét, ahogy a lábfejük összeért a frissen mosott lepedő fodrozódó gyűrődésein. És az ágyneműnek olyan illata volt, mint a tollaknak, és amikor hazaért, és idegesen az elefántcsontszín falnak dobta a pasztell párnát, ezernyi angyalszerű pihe szóródott szét, és lebegtek a levegőben, és néha még a fojtogató füstszagot is érezte. Lehunyta a szemét, és élvezte a tűz hangulatos ropogását, a tollak pedig bevonták az arcát.
Kevés olyan dolog volt, amelyhez ragaszkodott - nem mert semmihez kapcsolódni, mert tudta, hogy egyszer elveszti mindet-, de ez a két rutin kapaszkodóként szolgált számára.
A sóhaja hosszasan kígyózott a végtelen felé; az utat szegélyező fenyőfák sziluettje baljósló vonalakat húzott a teste árnyékába; olyan volt, mint egy purgatóriumbéli tűz.
Remegő kézzel meggyújtott egy cigarettát, majd a kabátja zsebéből óvatosan elővett egy bőrkötésű flaskát, és nagyot húzott belőle. Az alkohol marta a torkát, ő pedig szárazan felköhögött, és a szemébe pár sós könnycsepp szökött. Lassan szánkáztak végig az arcának domborulatain, majd el is tűntek.
Dean körülnézett, majd egy pillanatra megállt, mintha erőt gyűjtene. Letüdőzte a cigaretta kátrányos füstjét, a hamut pedig óvatos mozdulattal a fagyott betonra szórta. Lehunyta a szemét, és a karját összefonva újra elindult.
A lépései határozottak voltak, de a lábai remegtek; a cipője alatt csikorogtak a kavicsok, majd egy apró jégcsíkra helyezte őket. Megcsúszott. A teste az út felé dőlt, ő pedig először megijedt, és a gondolatait elborította a remegő vérvörös pánik, de másodpercek múlva megnyugodott. A közeledő terepjáró reflektorának fénye elvakította.
Tudta, hogy meg fog halni.
Egész életében ezt akarta, nem?
Egész életében ezen gondolkodott; tiltotta magától, de titkon ábrándosan akarta. Vadul, és szenvedélyesen kötötte valami a halál gondolatához.
És megnyugodott.
Lehunyta a szemét, és semmire sem gondolt. Csak zuhant.
Majd egy suhintást érzett. Kék-kék-kék szemek, homlokára szorított forró kezek, és az angyal lehelete az arcán. Az ajka hűvös, és mentaíze volt, miközben a férfiére tapasztotta azt. Dean nem ellenkezett, és mire mondhatott volna bármit, az angyal eltűnt; a teste beleolvadt az erdőt betöltő homályos ködbe.
Dean hosszú percekig guggolt az út mellett, majd zavarodott, halvány mosoly jelent meg az arcán, és egyenetlenül dobogó szívvel újra elindult.
~3~
Dean Winchester alkoholszagú volt, érett, és
összetört.
A jéghideg csempének döntött háttal ült, jobb kezében egy elfonnyadt, sírra szánt hófehér krizantémot tartott, a másikban pedig egy félig üres zöld üveget, amelynek tartalma lomha cseppekben folyt a sikátorszín padlóra.
Érezte a csontjaiban a metró által keltett szelet; az emberek meglepődött arcainak remegését, a vonásaik megváltozását; a fehér vonal vakító veszélyét; az elrugaszkodást, a végső ugrást, amely az utolsó lesz; a kocsi becsapódását, a fájdalmat,; a külső, csípő fájdalmat, a kiáltást sikolyt fényt sötétséget elektromosságot a könnyeket a vért a foltokat az ezernyi apró megtervezett részletet, azt a milliószor elgondolt pillanatot, amely véget vet majd mindennek, amelyet gyűlölt, és szeretett.
Egy férfi lépett a megállóba; Dean nem figyelt volna rá, de valahonnan ismerős volt számára. A ballonkabát, és az átható szomorú kék-kék-kék tekintet, amely magában hordozta az emberiség évezredek alatt elkövetett bűneit.
- Dean?
Az angyal hangja milliónyi rezgő trillának tűnt, egyszerre volt mágikus és mocskos.
- Ki vagy te?
- Nem fogsz leugrani, mert nem engedem - folytatta az angyal, mintha észre se vette volna, hogy Dean kérdezett valamit. Közelebb sétált hozzá, és lekezelően nézett le rá.
- Ki vagy te?
- A nevem Castiel, az Úr angyala vagyok. Azért vagyok itt, hogy megmentselek - mondta remegő hangon.
- Miért érdekellek ennyire? - Dean tekintete kíváncsi és bensőséges volt, de a testtartása felszínes.
- A védangyalod vagyok; nem engedhetem, hogy meghalj, mert fontos szereped lesz. Ez a rendeltetésed, Dean - magyarázta Castiel.
- Nem hinném, hogy egy védangyal feladata az, hogy megcsókolja az alanyát - hallatott apró, gúnyos fújtatást Dean, és a beérkező metróra nézett, de nem mozdult.
- Egy angyal is kísértésbe eshet - felelte Castiel, majd visszamosolygott, hidegen, és fensőbbségesen. Egy pillanat múlva már nem volt sehol.
Dean Winchester nem ugrott a metró elé azon az éjszakán.
Egy temetőbe ment, hogy az esőcseppekkel bevont sírkőre rakja a kezében szorongatott, gyűrött virágot. Egész éjszaka csak állt ott, és az eget figyelte. Különösen tiszta volt azon az éjszakán.
A jéghideg csempének döntött háttal ült, jobb kezében egy elfonnyadt, sírra szánt hófehér krizantémot tartott, a másikban pedig egy félig üres zöld üveget, amelynek tartalma lomha cseppekben folyt a sikátorszín padlóra.
Érezte a csontjaiban a metró által keltett szelet; az emberek meglepődött arcainak remegését, a vonásaik megváltozását; a fehér vonal vakító veszélyét; az elrugaszkodást, a végső ugrást, amely az utolsó lesz; a kocsi becsapódását, a fájdalmat,; a külső, csípő fájdalmat, a kiáltást sikolyt fényt sötétséget elektromosságot a könnyeket a vért a foltokat az ezernyi apró megtervezett részletet, azt a milliószor elgondolt pillanatot, amely véget vet majd mindennek, amelyet gyűlölt, és szeretett.
Egy férfi lépett a megállóba; Dean nem figyelt volna rá, de valahonnan ismerős volt számára. A ballonkabát, és az átható szomorú kék-kék-kék tekintet, amely magában hordozta az emberiség évezredek alatt elkövetett bűneit.
- Dean?
Az angyal hangja milliónyi rezgő trillának tűnt, egyszerre volt mágikus és mocskos.
- Ki vagy te?
- Nem fogsz leugrani, mert nem engedem - folytatta az angyal, mintha észre se vette volna, hogy Dean kérdezett valamit. Közelebb sétált hozzá, és lekezelően nézett le rá.
- Ki vagy te?
- A nevem Castiel, az Úr angyala vagyok. Azért vagyok itt, hogy megmentselek - mondta remegő hangon.
- Miért érdekellek ennyire? - Dean tekintete kíváncsi és bensőséges volt, de a testtartása felszínes.
- A védangyalod vagyok; nem engedhetem, hogy meghalj, mert fontos szereped lesz. Ez a rendeltetésed, Dean - magyarázta Castiel.
- Nem hinném, hogy egy védangyal feladata az, hogy megcsókolja az alanyát - hallatott apró, gúnyos fújtatást Dean, és a beérkező metróra nézett, de nem mozdult.
- Egy angyal is kísértésbe eshet - felelte Castiel, majd visszamosolygott, hidegen, és fensőbbségesen. Egy pillanat múlva már nem volt sehol.
Dean Winchester nem ugrott a metró elé azon az éjszakán.
Egy temetőbe ment, hogy az esőcseppekkel bevont sírkőre rakja a kezében szorongatott, gyűrött virágot. Egész éjszaka csak állt ott, és az eget figyelte. Különösen tiszta volt azon az éjszakán.
~4~
Egy rét, tele pipacsokkal; olyan volt, mint egy
vértenger, a szél hatására vad hullámzásba kezdett, azt a látszatot keltve,
mintha ezernyi hulla sebes teste mozdult volna egy ritmusra.
Dean rémálomra számított; szürke derengésű szellemekre, hideg esőfoltokra, egy égett bőrű családra, akik elhagyják, amiért ilyenné vált; magányra, gyilkosságra, és megoldatlan problémákra, amelyek lidércként üldözték őt, bármilyen helyre is menekült.
A pipacsok nefelejcsekké változtak; kék-kék-kék színű, megnyugtató nefelejcsekké, amelyek az egész látóterét beborították.
- Cas? - kiáltotta Dean. Az ordítása visszhangot vert a hullámok felett.
- Itt vagyok. - A messzeség mélyen búgó hangja betöltötte az örök távolt.
- Mi történik?
A hang ezúttal halk maradt, csak a szél süvített sürgetően.
- Hol vagyok? - ráncolta össze a szemöldökét a férfi, és körülnézett. A rét végeláthatatlan volt, fölötte pedig tökéletes, tiszta ég terült el pár habnak tűnő bárányfelhővel.
- A Mennyben, Dean. De csak álmodsz.
- Miért hoztál ide?
- Szerettelek volna látni. - A virágok megremegtek a lágy fuvallatban. Castiel lomhán jelent meg a mohazöld fűben, az ismerős ballonkabátjával, és a kócos hajával együtt, amely láttán Deannek mindig elmondhatatlan vágya támadt beletúrni.
Abban a pillanatban meg is tette; a hollófekete tincsek árnytáncot jártak az ujjain, miközben mélyen egymás szemébe néztek; a pillantásukkal perzselő játszmát vívtak.
- Miért foglalkozol velem, amikor meg akarok halni?
- Szereped van. Egy isteni végrendeletben, amely már bevégeztetett. Az öcséd halálával már vége van, de rád még szükségünk van a végrehajtáshoz - magyarázta halkan Castiel, és a férfi vállára helyezte a kezét; alig ért hozzá, csak egy apró suhintásnak érződött a mozdulat.
- Nem hiszek benne - fújtatott idegesen Dean. - Benned sem hiszek. Az öcsém halálában sem hiszek. A tűzben sem. A halál utáni találgatásokról sem. Egyszerűen csak hullákká válunk, és… ennyi. Csak csupa megszépített, poros emlék marad utánunk, és egy szétaszódó test, amelyet egy évben egy nap meglátogatnak majd azok az emberek, akik nem is ismertek minket. Hinni valamiben naivitás lenne - tette hozzá gúnyos mosollyal.
- Ez esetben a képzeleted szüleménye lennék. Nem hiszem.
Dean észrevehetetlenül hátrált pár lépést, majd nyugodt hangon folytatta.
- Ha vége van a végrendeletnek, ha bevégeztetett, akkor elengednél? A halálba.
Castiel hallgatott. Lehajtotta a fejét, majd csendben sóhajtott, de továbbra sem nézett a másik férfi szemébe, aki csalódottan megrázta a fejét, majd az angyalt figyelve beszélni kezdett.
- Senkivel nem beszéltem az öcsém haláláról - kezdte komoran. - A szüleim ismerősei kifejezték az együttérzésüket apa, és anya miatt, majd hosszasan beszéltek arról, hogy milyen fantasztikusak voltak; tényleg azok voltak, de én… nem emlékszem rájuk. Két felnőtt voltak, akik néha hazajöttek a munkából, és jó szülőként akartak viselkedni. Sam azonban, ő… amikor egyedül voltunk, én vigyáztam rá, én ellenőriztem az állítólagos ágya alatt élő szörnyeket, és mellettem nőtt fel. Minden egyes pillanatban mellette voltam. Ő róla nem beszélt senki. Mindenki hallgatott, én pedig nem mertem kérdezni. Amúgy is furcsának tartották, talán örültek is a sorsának.
Castiel halkan felsóhajtott, és válaszolni szeretett volna valamit, de Dean indulatosan a szavába vágott.
- Csak ne mondj semmi olyasmit, hogy sajnálom, vagy Isten így akarta, mert… Ez nem így működik.
Dean arcán halvány, végtelenül fáradt mosoly jelent meg.
- Ez nem így működik - ismételte meg Castiel lassan ízlelgetve a szavakat. - Ez így működik.
Dean pár lépésnyit hátrált az angyaltól, aki csapott párat az égen elterülő árnyszárnyaival. A férfi rémülten nézett rá, miközben Castiel felé lépett, erősen két keze közé fogta az állát, és suttogva pár semmitmondó szót mormolt.
- Miért én vagyok az, akinek mindezt elmondod?
- Te vagy az első ember, akiben bízhatok. Vicces, hogy nem is vagy ember.
Castiel elmosolyodott; Dean sóhajtott; Castiel még mindig az arcát fogta; Dean közelebb lépett. Castiel ajka másodszorra is hűvös, és mentaízű volt, égi szólamokat trillázott Dean testébe.
És a férfi, először életében ténylegesen gondtalannak hitte magát.
Dean rémálomra számított; szürke derengésű szellemekre, hideg esőfoltokra, egy égett bőrű családra, akik elhagyják, amiért ilyenné vált; magányra, gyilkosságra, és megoldatlan problémákra, amelyek lidércként üldözték őt, bármilyen helyre is menekült.
A pipacsok nefelejcsekké változtak; kék-kék-kék színű, megnyugtató nefelejcsekké, amelyek az egész látóterét beborították.
- Cas? - kiáltotta Dean. Az ordítása visszhangot vert a hullámok felett.
- Itt vagyok. - A messzeség mélyen búgó hangja betöltötte az örök távolt.
- Mi történik?
A hang ezúttal halk maradt, csak a szél süvített sürgetően.
- Hol vagyok? - ráncolta össze a szemöldökét a férfi, és körülnézett. A rét végeláthatatlan volt, fölötte pedig tökéletes, tiszta ég terült el pár habnak tűnő bárányfelhővel.
- A Mennyben, Dean. De csak álmodsz.
- Miért hoztál ide?
- Szerettelek volna látni. - A virágok megremegtek a lágy fuvallatban. Castiel lomhán jelent meg a mohazöld fűben, az ismerős ballonkabátjával, és a kócos hajával együtt, amely láttán Deannek mindig elmondhatatlan vágya támadt beletúrni.
Abban a pillanatban meg is tette; a hollófekete tincsek árnytáncot jártak az ujjain, miközben mélyen egymás szemébe néztek; a pillantásukkal perzselő játszmát vívtak.
- Miért foglalkozol velem, amikor meg akarok halni?
- Szereped van. Egy isteni végrendeletben, amely már bevégeztetett. Az öcséd halálával már vége van, de rád még szükségünk van a végrehajtáshoz - magyarázta halkan Castiel, és a férfi vállára helyezte a kezét; alig ért hozzá, csak egy apró suhintásnak érződött a mozdulat.
- Nem hiszek benne - fújtatott idegesen Dean. - Benned sem hiszek. Az öcsém halálában sem hiszek. A tűzben sem. A halál utáni találgatásokról sem. Egyszerűen csak hullákká válunk, és… ennyi. Csak csupa megszépített, poros emlék marad utánunk, és egy szétaszódó test, amelyet egy évben egy nap meglátogatnak majd azok az emberek, akik nem is ismertek minket. Hinni valamiben naivitás lenne - tette hozzá gúnyos mosollyal.
- Ez esetben a képzeleted szüleménye lennék. Nem hiszem.
Dean észrevehetetlenül hátrált pár lépést, majd nyugodt hangon folytatta.
- Ha vége van a végrendeletnek, ha bevégeztetett, akkor elengednél? A halálba.
Castiel hallgatott. Lehajtotta a fejét, majd csendben sóhajtott, de továbbra sem nézett a másik férfi szemébe, aki csalódottan megrázta a fejét, majd az angyalt figyelve beszélni kezdett.
- Senkivel nem beszéltem az öcsém haláláról - kezdte komoran. - A szüleim ismerősei kifejezték az együttérzésüket apa, és anya miatt, majd hosszasan beszéltek arról, hogy milyen fantasztikusak voltak; tényleg azok voltak, de én… nem emlékszem rájuk. Két felnőtt voltak, akik néha hazajöttek a munkából, és jó szülőként akartak viselkedni. Sam azonban, ő… amikor egyedül voltunk, én vigyáztam rá, én ellenőriztem az állítólagos ágya alatt élő szörnyeket, és mellettem nőtt fel. Minden egyes pillanatban mellette voltam. Ő róla nem beszélt senki. Mindenki hallgatott, én pedig nem mertem kérdezni. Amúgy is furcsának tartották, talán örültek is a sorsának.
Castiel halkan felsóhajtott, és válaszolni szeretett volna valamit, de Dean indulatosan a szavába vágott.
- Csak ne mondj semmi olyasmit, hogy sajnálom, vagy Isten így akarta, mert… Ez nem így működik.
Dean arcán halvány, végtelenül fáradt mosoly jelent meg.
- Ez nem így működik - ismételte meg Castiel lassan ízlelgetve a szavakat. - Ez így működik.
Dean pár lépésnyit hátrált az angyaltól, aki csapott párat az égen elterülő árnyszárnyaival. A férfi rémülten nézett rá, miközben Castiel felé lépett, erősen két keze közé fogta az állát, és suttogva pár semmitmondó szót mormolt.
- Miért én vagyok az, akinek mindezt elmondod?
- Te vagy az első ember, akiben bízhatok. Vicces, hogy nem is vagy ember.
Castiel elmosolyodott; Dean sóhajtott; Castiel még mindig az arcát fogta; Dean közelebb lépett. Castiel ajka másodszorra is hűvös, és mentaízű volt, égi szólamokat trillázott Dean testébe.
És a férfi, először életében ténylegesen gondtalannak hitte magát.
~5~
Dean Winchester ábrándos volt, és boldog.
Az Impalája motorháztetején feküdt, a kezében egy félig teli sörösüveget tartott, és a csillagokat figyelte, amelyek rendkívül fényesen ragyogtak azon az éjszakán.
Végtelen szabadságot érzett, amelyről tudta, hogy semmi nem vághatja el abban a pillanatban.
Meg akarta szakítani a csendet a rekedt ordításával; káromkodni akart, hangosan, és választékosan; bömböltetni akarta a zenét, és hátrahagyni a múltját, hátrahagyni mindent; Castiel forró bőrének érintését akarta érezni magán, és azt, ahogy beleégeti a tenyere körvonalát a húsába.
- Hallom a gondolataidat.
Castiel halkan lépkedett felé. Dean nem fordult hátra.
- Szia - mondta puhán.
- Sosem értettem, hogy miért köszöntök egymásnak egy életben több milliószor is. - Castiel elgondolkodva Dean mellé telepedett, és lassan átkarolta. - Elég lenne az életetek elején, és a végén; egyszer-egyszer.
A férfi bólintott, bár nem értett egyet, majd Castiel felé fordult.
- Megszokás - vonta meg a vállát.
- Értelmetlen.
- A megszokások legtöbbször értelmetlenek.
Castiel a mutatóujjával jelzett, hogy Dean maradjon csendben, majd a vállára hajtotta a fejét, és maga elé bámult. A férfi nem láthatta a tekintetét, amely abban a pillanatban mindent elmondott volna számára a szavak helyett. Tiszta keserűség, és fájdalom kavargott benne, és pár remegő könnycsepp szelte át az arcát. Beharapta az ajkát, és maga felé fordította Dean fejét. A csókja utolsón lassú volt; búcsúzó, tiltott, szenvedélyes.
Dean értetlenül tekintett rá. Letörölt egy könnycseppet az arcáról, majd erőtlenül utána nyúlt, de Castiel fölállt, megszokásból leporolta a ballonkabátját, majd egy utolsó pillantást vetett a másikra.
- Ég veled, Dean.
Eltűnt, mielőtt a férfi kimondhatta volna a nevét. Lassan, átgondolva, újra és újra, egyre rekedtebben.
- Castiel - suttogta reményvesztetten. - Castiel! - ordította haragosan a csendízű éjszakába. A búcsúszó egyre halkabban visszhangzott az elméjében.
Térdre rogyott. A világ kavargott körülötte, ő pedig közepén állt, egy bukott angyal nevét ismételgetve, akit úgy hitte, soha többé nem fog már látni.
Látta.
Pár perc múlva még mindig ott térdelt. Hullócsillagok tömege hullott alább az égből; millió és millió megcsillanva zuhanó csíkot húztak maguk után. Az egyik fényesebb volt, mint a többi; lassan hullott, keservesen, mint aki visszavágy az égre.
Úgy hívták Castiel, és utoljára mosolyogni próbált; fáradtan, és keserűen, de mosolygott; fénye beszőtte az egész égboltot, és Dean őt figyelte, és tudta, hogy ő az. Tudta, és csak figyelte. Majd megrázta a fejét, és újra, és újra a nevét ordibálta.
- Cas! - kiabálta elcsukló hangon, és szívszaggatóan a nedves fűbe markolt. - Miattad maradtam életben! Miattad, érted? Magyarázd meg!
Castiel pedig nem tett semmit. Nem hallotta Dean szavait, csak tehetetlenül zuhant a végzete felé.
Az Impalája motorháztetején feküdt, a kezében egy félig teli sörösüveget tartott, és a csillagokat figyelte, amelyek rendkívül fényesen ragyogtak azon az éjszakán.
Végtelen szabadságot érzett, amelyről tudta, hogy semmi nem vághatja el abban a pillanatban.
Meg akarta szakítani a csendet a rekedt ordításával; káromkodni akart, hangosan, és választékosan; bömböltetni akarta a zenét, és hátrahagyni a múltját, hátrahagyni mindent; Castiel forró bőrének érintését akarta érezni magán, és azt, ahogy beleégeti a tenyere körvonalát a húsába.
- Hallom a gondolataidat.
Castiel halkan lépkedett felé. Dean nem fordult hátra.
- Szia - mondta puhán.
- Sosem értettem, hogy miért köszöntök egymásnak egy életben több milliószor is. - Castiel elgondolkodva Dean mellé telepedett, és lassan átkarolta. - Elég lenne az életetek elején, és a végén; egyszer-egyszer.
A férfi bólintott, bár nem értett egyet, majd Castiel felé fordult.
- Megszokás - vonta meg a vállát.
- Értelmetlen.
- A megszokások legtöbbször értelmetlenek.
Castiel a mutatóujjával jelzett, hogy Dean maradjon csendben, majd a vállára hajtotta a fejét, és maga elé bámult. A férfi nem láthatta a tekintetét, amely abban a pillanatban mindent elmondott volna számára a szavak helyett. Tiszta keserűség, és fájdalom kavargott benne, és pár remegő könnycsepp szelte át az arcát. Beharapta az ajkát, és maga felé fordította Dean fejét. A csókja utolsón lassú volt; búcsúzó, tiltott, szenvedélyes.
Dean értetlenül tekintett rá. Letörölt egy könnycseppet az arcáról, majd erőtlenül utána nyúlt, de Castiel fölállt, megszokásból leporolta a ballonkabátját, majd egy utolsó pillantást vetett a másikra.
- Ég veled, Dean.
Eltűnt, mielőtt a férfi kimondhatta volna a nevét. Lassan, átgondolva, újra és újra, egyre rekedtebben.
- Castiel - suttogta reményvesztetten. - Castiel! - ordította haragosan a csendízű éjszakába. A búcsúszó egyre halkabban visszhangzott az elméjében.
Térdre rogyott. A világ kavargott körülötte, ő pedig közepén állt, egy bukott angyal nevét ismételgetve, akit úgy hitte, soha többé nem fog már látni.
Látta.
Pár perc múlva még mindig ott térdelt. Hullócsillagok tömege hullott alább az égből; millió és millió megcsillanva zuhanó csíkot húztak maguk után. Az egyik fényesebb volt, mint a többi; lassan hullott, keservesen, mint aki visszavágy az égre.
Úgy hívták Castiel, és utoljára mosolyogni próbált; fáradtan, és keserűen, de mosolygott; fénye beszőtte az egész égboltot, és Dean őt figyelte, és tudta, hogy ő az. Tudta, és csak figyelte. Majd megrázta a fejét, és újra, és újra a nevét ordibálta.
- Cas! - kiabálta elcsukló hangon, és szívszaggatóan a nedves fűbe markolt. - Miattad maradtam életben! Miattad, érted? Magyarázd meg!
Castiel pedig nem tett semmit. Nem hallotta Dean szavait, csak tehetetlenül zuhant a végzete felé.
Címkék: angst, destiel, Supernatural
2014. június 7., szombat @ 20:35 / 7 tejbegríz
Please view with Google Chrome in a screen resolution of 1280 x 800.
Picture from: Tumblr All rights reserved 2011 - Infinite.