Emléktemető
Amúgy Destiel fic, és őszintén értékelhetetlen fluffnak indult, a vége viszont szintén értékelhetetlen angstba hajlik, és emiatt is küldjetek el a francba, de hát hirtelen félévadzáró, és muszáj volt valamin levezetni, úgyhogy ez a fic bánta meg az egészet. Amúgy Castiel ember [néha?], és az egész kánon kifordított, ezenkívül kusza, túldíszített, meg ilyesmi, de ezt úgyis tudjátok. Ráadásul gyönyörű ajánlott zene #1-gyel, meg #2-vel is zaklatni kívánlak titeket.
Jó olvasást azért!^^
EMLÉKTEMETŐ
Levendulaillat
lengte be a házat, meg napfény. Dean hangosan lecsapta a kulcscsomót a komódra,
mindig a csilingelés jelezte, hogy hazaért. A szomszéd szobából
evőeszköz-csörömpölés hallatszott. Dean tartott attól, hogy az ex-angyal újra
ki akarta próbálni magát a konyhában, miközben ő munkában volt. Egyszer már
szénné égetett egy csomag pudingport, de olyan alkalom is akadt, amikor a
muffinokba fele-fele arányban került süteménytészta, és macskaszőr. Ez inkább
azért volt rémisztően elkeserítő, mert nem tartottak macskát.
- Cas, mit csinálsz? - kérdezte lusta
félmosollyal, majd amikor nem kapott választ, idegesen dobolva az ujjaival a
konyhába sietett. - Az mi? - nézett a lila masszára, amit a másik férfi
eltűnődve szemlélt.
- Levendulafagylalt. De növekszik.
- Miért nem tudunk megmaradni a
hamburger - sültkrumpli kombónál? - vonta össze a szemöldökét Dean, majd egy
gyors csókot nyomott Castiel homlokára, aki kissé sértődötten összefonta maga
előtt a kezét. - Amúgy ez tényleg növekszik. Elég ijesztő. Rendeljünk valamit.
Castiel rájött, hogy szeret
kertészkedni. Norvégmintás pulcsiban, és fehér ingben, meg Dean egyik levetett
papucsában úgy döntött, hogy egy orgonabokrot fog ültetni az ablakuk alá.
Aztán elkezdett esni az eső.
- Be kéne jönnöd - mondta aggódó
hangsúllyal Dean egy óra múlva, de a másik határozott tekintettel, és egy
kisgyerekeknek készült homokásóval dolgozott tovább. Deannek volt az a
megérzése, hogy a szomszéd kisfiútól könyörögte el.
Két óra múlva egy bögre gyömbérteával
ment ki, Cas pedig csuromvizesen, rekedt hangon megköszönte, majd két kortyra
megitta. Pár percig álltak a zuhogó esőben, egymást átkarolva, némán, aztán
Castiel folytatta az ásást.
Három órával az akció megkezdése után
Dean végre berángatta a másikat, mert az ujjai pasztellkékre fagytak, és
egyikük sem gondolta többé viccesnek az egészet.
Levetette róla a vizes ruhadarabjait,
majd ráadott egy kopott, túlméretezett cipzáros pulcsit, ami nagy
valószínűséggel még Samé lehetett, betekerte három bézs pokrócba, és nézte,
ahogy lassan elszuszog. Valamikor ő is melléfeküdt, és érezte, hogy a másik
férfi lázas.
Dean szerette ápolni Cast.
Hétvége volt, ilyenkor tojást, meg
szalonnát sütött, Castiel pedig croissant-t evett kakaóval. Mindennapi volt, és
valahogy meghitt. Egyikük életében sem volt sosem ilyesmi.
Castiel most a kanapén feküdt egy vastag
köntösben, és bordó térdzokniban, a fejét a kartámlán pihentette, és nézte,
ahogy Dean a konyhában tevékenykedett; mozdulatok, ellopott pillanatok, fűzöld
pillantások, és kontraszt: a boldog idill és ezernyi vágás meg heg a férfi
karján, múltjelenmúltjelen.
Mondott valamit arról, hogy mérje meg a
lázát, de Castiel csak továbbra is euforikusan fürkészte.
Deant néha zavarta, ahogy a másik
figyelte, átható tekintettel, mintha a lelkébe látott volna. Ez az egyetlen
dolog volt már csak benne angyali: ahogy újra és újra rácsodálkozott az
emberekre, ahogy rácsodálkozott a mosolyaikra, az érzelmeikre, a szervezetükre,
a természetes dolgokra, amik átlagossá tették őket, Castiel számára pedig pontosan
ez tette őket különlegessé.
- Még sosem voltam beteg - mondta
rekedten. Amikor Dean nem válaszolt, csak az ablakon bámult kifelé a ködös
tájra, fölvette az eddig mellette heverő antik könyvet, és belelapozott.
Puhán hallotta, ahogy Dean káromkodik
Mosolyogva ébredtek, szerelemittasan átkarolva
egymást, Dean a kockás párnába fúrta az arcát, és elnyújtózva sóhajtott.
- Csinálok kávét, kérsz? - Érezte
Castiel kellemesen fahéjillatú leheletét a nyakán végigkacagni, a szavak
pihekönnyen suhantak végig a testén. Lustán bólintott, majd megcsókolta, és egy
picit csak feküdtek ott, melankolikus reggeli napfénybe merengve, mozdulatlanul
és csendesen, néma pamacsokat rebegve a frissen mosott ágyneműillatba.
Végül együtt csoszogtak ki a konyhába,
hosszú szárú felemás zokniban, meg köntösben, [Castiel ezenkívül úgy gondolta,
hogy jó ötlet a nyakába akasztani az ágy mellett talált kockás sálat is] és
Dean érezte, hogy nincs minden rendben. A kávégőz lágyan arcon csapta, ahogy a
szájához emelte a porceláncsészét.
- Tegnap virágmintás volt itt a tapéta.
- Tessék?
- Emlékszem, mert még ki is röhögtelek a
romantikus oszlopokkal díszített francia kertes ház kliséiddel együtt, az eladó
srác pedig rohadtul zavarban volt.
- Dean, ez mindig így nézett ki -
válaszolta komoran Cas, majd belekortyolt a saját kávéjába, és elmosolyodott. -
Ha nem hiszed el, akkor sütni fogok neked valamit.
Dean keserédesen nevetett, és olyan
érzése volt, mintha az óceánkék csíkok a falon hullámoznának, ő pedig
fulladozna.
Kiszáradt ajkakkal ébredt, a falak sötét
árnyakkal nyújtóztak fölé, a saját karját fonta a teste köré, hogy megvédje
önmagát a paranoiás álmoktól.
- Dean, minden rendben? - kérdezte
Castiel, és féloldalasan támaszkodva a másik felé fordult.
- Nem tudom. - Egy homályos csík suhant
el mindössze Dean szeme előtt, mielőtt kitisztult volna a kép. Castiel szemei
alatt véres karikák húzódtak, a tekintete egy pillanatra démonian feketébe
borult. Dean belülről sikoltott, de kívülről néma maradt, a szívdobogásában érezte
a bennmaradt ideges levegővételt.
Csak fölkelt, a lábait a jéghideg
padlóra illesztette, és szédelegve az ajtó felé indult.
Friss levegő.
Kikerülte a rozoga faasztalka sarkát,
ami csak az út közepére fért be. Próbált lenyugodni, próbálta leplezni, hogy a
saját izzadságában úszik, és a rettegés a hátán csurog végig, úgy tett, mintha
nem dideregne.
Fölszegte a kilincset, és kinyitotta a
bejárati ajtót.
Mindössze egy üres mező volt, hosszúra
nőtt fűszálakkal, és a házuk előtti területet pöttyöző szemétkupaccal.
- Cas, mi ez, mi a franc történik, hol a
rohadt kertünk? - Dean az ajtófélfának támaszkodott, és talán akkor először
tényleg rémültnek tűnt.
- Rémálmok?
- Nem, csak… Ez itt. Ez…
- Nem tudom, hogy miről beszélsz, de
gyere ide - suttogta Castiel, majd magához karolta a férfit, aki fejét a
vállaiba temette. Lassan eloldalaztak az ágyig, majd opálosan fénylő sötét
álomba merültek.
Szétszaggatott halottak keringője égett
a szeme előtt, ahogy a tükörbe nézett. Letörölte a párát, a tekintete korom
volt, az ere szürke.
Suttogott. Démonűzés. Még mindig tudta a
szövegét, és a szavak természetes, keserű hatalommal visszhangoztak körülötte.
Megvonaglott, térdre rogyott, és némán fölsikoltott, a tenyerét a hideg
csempére helyezte, vérpöttyök szivárogtak át a sértetlen bőrén.
Valaki kopogott az ajtón.
Jönnek. Érte jönnek.
- Dean?
Castiel hangja aggódó volt, és kopogott
és kopogott és kopogott, végtelen alkalommal, majd újra elismételte a nevét,
mintha nem hallotta volna elégszer.
- Dean, bemehetek?
A férfi végigkarmolt az alkarján, a
helye bepirosodott, meg felpüffedt. Pánikszagúan gyorsan vette a levegőt, és
föl akart kelni, majd Castiel szemébe nézni, és megmondani, hogy jól van, csak
egy kicsi megszédült, vagy ilyesmi, de képtelen volt megmozdulni, és úgy
érezte, minden forog körülötte, elmosódottan, meg elektromosan villódzott
körbekörbekörbekörbe, és Dean, hosszan kitartott kiáltás, dörömbölés, a
férfi a kád melletti apró asztalra nézett, amire a kulcsot tette, csörömpölés
tompán, az ujjai elfehéredtek, a kezei remegtek, és és és.
- Dean?
Castiel háta mögül, az ajtón át
beszűrődött a fény, elvakította. Az oldalára hengeredett, a szőnyeg
kényelmetlenül gyűrődött a teste alatt.
Nem mondtak semmit,
Dean lehunyta a szemét, Castiel pedig percekig csak figyelte.
Az ágyban feküdt, és
sötét volt, órák, napok, hetek óta, nem tudta volna igazából megfogalmazni.
Castiel bezárta. Lehet, hogy elsötétítette volna a Napot is a kedvéért.
Néha az ágya lábánál
termett, villódzva kihunyt, mint a szellemek szoktak, mint, ahogy minden dolog
Dean életében szokott. Állóképpé ragadtak a másodpercek.
Nem mozdult, árnyakat
próbált keresni, mert azok jelentették őt magát, de nem léteztek többé, csak
sötétség volt, végtelenül terjeszkedett, majd elborított mindent.
Az árnyékhoz azonban
világosságra is szükség van.
Minden egy tengely
körül forgott, az egyik rémálmából egy másikba ébredt, és folyamatosan
nevetett, képtelen volt abbahagyni, és azt akarta, hogy a hangja hisztérikus
legyen, de a hangja nem engedelmeskedett, és a Pokol hangján rezgett minden
egyes pillanatban.
Sam ördögcsapdába
zárta, Sam előle rohant, Sam azt kiabálta, hogy egy szörny, és ő hitt neki, és
nevetett, nevetett, nevetett. Aztán Sam megkéselte önmagát. Milliószor. Csak az
az egy pillanat, ahogy Dean hangtalanul sikoltott, és rohant felé, Sam pedig
mosolygott, nem, igazából a démon, aki kirágta belülről, ő mosolygott.
Ezerszer.
Ajtónyikorgást
hallott, odafordult, és egy kicsit beszűrődött a fény, ezért tompán felkelt, és
kibotorkált a szobából.
Egy bunker; a falak
kopottak voltak, és dohszagúak, valaki rekedten ordibált az ő hangján, gyorsan
megfordult: a háta mögött Sam állt, és Dean, a másik Dean, aki kénszagú volt,
és valódi, suhintott a baltával, majd lehunyta a szemét.
Érezte, ahogy Castiel
forró kezei összekulcsolódnak a testén, és látta maga előtt a kéken parázsló
szemeit, a végtelen földöntúli hatalmat. Szédült, nem kapott levegőt, a másik
énjének pólójába kapaszkodott, akinek kihunyt a szeméből a feketeség,
legszívesebben szíven szúrta volna saját magát, mindkettőt, kiirtva végre az
aprócska ottmaradottságát is, az angyal azt ordibálta, hogy vége van, vége
van, Dean, de ő nem tudta eldönteni, hogy ez megnyugvás, vagy valami még
rosszabbnak a kezdete.
Elesett, és a semmi
után kapott, mielőtt minden elsötétült volna előtte.
Megállapíthatatlan
változások, kiütközött a borosta az állán, egy marionettbábunyi életen át
feküdt ott, álmok között vergődött, de igazából sehol sem, újra átélve minden
apró rezdülést.
Gyerekkor; az apja pofona:
whiskey-szagú volt, fájdalmas, és kékes folt maradt az arccsontjánál. Azért
kapta, mert barátkozott a szomszéd fiúval.
Végtelenkor; kockás
terítőnél ültek Castiellel, azt kérdezte, a ketchup zöldség-e, együtt nevettek,
de semelyikük sem hitte el igazán. Dean pár perccel azután megkérte az angyalt,
hogy ölje meg. Önmaga nem volt képes rá.
Semmilyenkor; az
angyal körözött az arcán, a tenyere tollpihe-érintésű volt, frissen vágott
fűillat terjengett mindenütt, tompa boldogságérzet talán kicsit. Egy autista
férfi végtelen kedd délutánjában voltak. Ez volt Castiel kedvenc Mennyországa.
Elmesélte neki egyszer.
Felnőttkor; Sam
ráröhögött, és elengedte a holttestet, amit addig a karjaiban tartott. Kevin
élettelenül a padlóra hullott. Dean sikoltott, rohanni próbált, de nem bírt
megmozdulni. Sam pólóját átáztatta a vér, akkor pedig átszúrta, az anyagot, és
átszúrta önmagát is, a bordái között vájt át a kés, a nyoma a bensőjén, Dean
némán ordított, futott felé, véres fogak, véres póló, véres kés, a kezein tocsogott
a rezes vérvérvér, pulzusa nulla.
Örökkor; Castiel
lekvárt kent a pirítósára, Dean a konyhapulton ült, tükörtojást sütött,
kinézett az ablakon, és minden reggel megjegyezte, hogy milyen szép az
orgonabokor. Castiel enyhén elpirult, és lassan végigsimított a virágmintás
tapétán, majd odasétált a férfihez, és a nyakához bújt.
Valaki figyelte. Egy
árnyék a sarokból, árnyék, és felült, hunyorgott. Elmosódottan ki bírt
venni egy bögrét, meg egy ballonkabátot.
- Castiel? - A hangja
túl rekedt volt. - Castiel? - lecsukta a szemhéját, és hallotta a padló
recsegéséből, hogy a másik felé indult. A kezébe nyomta a bögre feketekávét.
Mindketten érezték a gőzét az arcukon.
Az angyal nem mondott
semmit, a félhomályos tekintete hordozott minden egyes mondatot, ki nem mondott
betűkből álltak a vonásai: a szeme alatt hullámzó karikák voltak a
bocsánatkérések, a mosolyráncai az ezernyi szükségem van rád.
Dean fájdalmasan
kérdezett a tekintetével. Az angyal megrázta a fejét, és a bögrét kezdte nézni.
Egy darabig halkan lélegeztek a csendben.
- Vége van, Dean -
suttogta, és újra a férfire emelte a tekintetét, aki némán megragadta a
ballonkabát anyagát, majd közelebb húzta magához.
Összekoccintották a
homlokukat, és remegve megszorították egymás kezét, majd egy kicsit örökké úgy
maradtak.
Címkék: destiel, flangst-e vagy?, hurt/comfort, Supernatural
2014. december 13., szombat @ 22:04 / 4 tejbegríz
Please view with Google Chrome in a screen resolution of 1280 x 800.
Picture from: Tumblr All rights reserved 2011 - Infinite.