Emléktemető


Halk megjegyzés: nyugodtan küldjetek el a francba kommentben, amiért majdnem három hónapon keresztül nem pillantgattam a blog fele, a kirohanásotok százszázalékosan jogos lesz.
Amúgy Destiel fic, és őszintén értékelhetetlen fluffnak indult, a vége viszont szintén értékelhetetlen angstba hajlik, és emiatt is küldjetek el a francba, de hát hirtelen félévadzáró, és muszáj volt valamin levezetni, úgyhogy ez a fic bánta meg az egészet. Amúgy Castiel ember [néha?], és az egész kánon kifordított, ezenkívül kusza, túldíszített, meg ilyesmi, de ezt úgyis tudjátok. Ráadásul gyönyörű ajánlott zene #1-gyel, meg #2-vel is zaklatni kívánlak titeket.
Jó olvasást azért!^^

EMLÉKTEMETŐ

Levendulaillat lengte be a házat, meg napfény. Dean hangosan lecsapta a kulcscsomót a komódra, mindig a csilingelés jelezte, hogy hazaért. A szomszéd szobából evőeszköz-csörömpölés hallatszott. Dean tartott attól, hogy az ex-angyal újra ki akarta próbálni magát a konyhában, miközben ő munkában volt. Egyszer már szénné égetett egy csomag pudingport, de olyan alkalom is akadt, amikor a muffinokba fele-fele arányban került süteménytészta, és macskaszőr. Ez inkább azért volt rémisztően elkeserítő, mert nem tartottak macskát.
- Cas, mit csinálsz? - kérdezte lusta félmosollyal, majd amikor nem kapott választ, idegesen dobolva az ujjaival a konyhába sietett. - Az mi? - nézett a lila masszára, amit a másik férfi eltűnődve szemlélt.
- Levendulafagylalt. De növekszik.
- Miért nem tudunk megmaradni a hamburger - sültkrumpli kombónál? - vonta össze a szemöldökét Dean, majd egy gyors csókot nyomott Castiel homlokára, aki kissé sértődötten összefonta maga előtt a kezét. - Amúgy ez tényleg növekszik. Elég ijesztő. Rendeljünk valamit.

Castiel rájött, hogy szeret kertészkedni. Norvégmintás pulcsiban, és fehér ingben, meg Dean egyik levetett papucsában úgy döntött, hogy egy orgonabokrot fog ültetni az ablakuk alá.
Aztán elkezdett esni az eső.
- Be kéne jönnöd - mondta aggódó hangsúllyal Dean egy óra múlva, de a másik határozott tekintettel, és egy kisgyerekeknek készült homokásóval dolgozott tovább. Deannek volt az a megérzése, hogy a szomszéd kisfiútól könyörögte el.
Két óra múlva egy bögre gyömbérteával ment ki, Cas pedig csuromvizesen, rekedt hangon megköszönte, majd két kortyra megitta. Pár percig álltak a zuhogó esőben, egymást átkarolva, némán, aztán Castiel folytatta az ásást.
Három órával az akció megkezdése után Dean végre berángatta a másikat, mert az ujjai pasztellkékre fagytak, és egyikük sem gondolta többé viccesnek az egészet.
Levetette róla a vizes ruhadarabjait, majd ráadott egy kopott, túlméretezett cipzáros pulcsit, ami nagy valószínűséggel még Samé lehetett, betekerte három bézs pokrócba, és nézte, ahogy lassan elszuszog. Valamikor ő is melléfeküdt, és érezte, hogy a másik férfi lázas.

Dean szerette ápolni Cast.
Hétvége volt, ilyenkor tojást, meg szalonnát sütött, Castiel pedig croissant-t evett kakaóval. Mindennapi volt, és valahogy meghitt. Egyikük életében sem volt sosem ilyesmi.
Castiel most a kanapén feküdt egy vastag köntösben, és bordó térdzokniban, a fejét a kartámlán pihentette, és nézte, ahogy Dean a konyhában tevékenykedett; mozdulatok, ellopott pillanatok, fűzöld pillantások, és kontraszt: a boldog idill és ezernyi vágás meg heg a férfi karján, múltjelenmúltjelen.
Mondott valamit arról, hogy mérje meg a lázát, de Castiel csak továbbra is euforikusan fürkészte.
Deant néha zavarta, ahogy a másik figyelte, átható tekintettel, mintha a lelkébe látott volna. Ez az egyetlen dolog volt már csak benne angyali: ahogy újra és újra rácsodálkozott az emberekre, ahogy rácsodálkozott a mosolyaikra, az érzelmeikre, a szervezetükre, a természetes dolgokra, amik átlagossá tették őket, Castiel számára pedig pontosan ez tette őket különlegessé.
- Még sosem voltam beteg - mondta rekedten. Amikor Dean nem válaszolt, csak az ablakon bámult kifelé a ködös tájra, fölvette az eddig mellette heverő antik könyvet, és belelapozott.
Puhán hallotta, ahogy Dean káromkodik

Mosolyogva ébredtek, szerelemittasan átkarolva egymást, Dean a kockás párnába fúrta az arcát, és elnyújtózva sóhajtott.
- Csinálok kávét, kérsz? - Érezte Castiel kellemesen fahéjillatú leheletét a nyakán végigkacagni, a szavak pihekönnyen suhantak végig a testén. Lustán bólintott, majd megcsókolta, és egy picit csak feküdtek ott, melankolikus reggeli napfénybe merengve, mozdulatlanul és csendesen, néma pamacsokat rebegve a frissen mosott ágyneműillatba.
Végül együtt csoszogtak ki a konyhába, hosszú szárú felemás zokniban, meg köntösben, [Castiel ezenkívül úgy gondolta, hogy jó ötlet a nyakába akasztani az ágy mellett talált kockás sálat is] és Dean érezte, hogy nincs minden rendben. A kávégőz lágyan arcon csapta, ahogy a szájához emelte a porceláncsészét.
- Tegnap virágmintás volt itt a tapéta.
- Tessék?
- Emlékszem, mert még ki is röhögtelek a romantikus oszlopokkal díszített francia kertes ház kliséiddel együtt, az eladó srác pedig rohadtul zavarban volt.
- Dean, ez mindig így nézett ki - válaszolta komoran Cas, majd belekortyolt a saját kávéjába, és elmosolyodott. - Ha nem hiszed el, akkor sütni fogok neked valamit.
Dean keserédesen nevetett, és olyan érzése volt, mintha az óceánkék csíkok a falon hullámoznának, ő pedig fulladozna.

Kiszáradt ajkakkal ébredt, a falak sötét árnyakkal nyújtóztak fölé, a saját karját fonta a teste köré, hogy megvédje önmagát a paranoiás álmoktól.
- Dean, minden rendben? - kérdezte Castiel, és féloldalasan támaszkodva a másik felé fordult.
- Nem tudom. - Egy homályos csík suhant el mindössze Dean szeme előtt, mielőtt kitisztult volna a kép. Castiel szemei alatt véres karikák húzódtak, a tekintete egy pillanatra démonian feketébe borult. Dean belülről sikoltott, de kívülről néma maradt, a szívdobogásában érezte a bennmaradt ideges levegővételt.
Csak fölkelt, a lábait a jéghideg padlóra illesztette, és szédelegve az ajtó felé indult.
Friss levegő.
Kikerülte a rozoga faasztalka sarkát, ami csak az út közepére fért be. Próbált lenyugodni, próbálta leplezni, hogy a saját izzadságában úszik, és a rettegés a hátán csurog végig, úgy tett, mintha nem dideregne.
Fölszegte a kilincset, és kinyitotta a bejárati ajtót.
Mindössze egy üres mező volt, hosszúra nőtt fűszálakkal, és a házuk előtti területet pöttyöző szemétkupaccal.
- Cas, mi ez, mi a franc történik, hol a rohadt kertünk? - Dean az ajtófélfának támaszkodott, és talán akkor először tényleg rémültnek tűnt.
- Rémálmok?
- Nem, csak… Ez itt. Ez…
- Nem tudom, hogy miről beszélsz, de gyere ide - suttogta Castiel, majd magához karolta a férfit, aki fejét a vállaiba temette. Lassan eloldalaztak az ágyig, majd opálosan fénylő sötét álomba merültek.

Szétszaggatott halottak keringője égett a szeme előtt, ahogy a tükörbe nézett. Letörölte a párát, a tekintete korom volt, az ere szürke.
Suttogott. Démonűzés. Még mindig tudta a szövegét, és a szavak természetes, keserű hatalommal visszhangoztak körülötte. Megvonaglott, térdre rogyott, és némán fölsikoltott, a tenyerét a hideg csempére helyezte, vérpöttyök szivárogtak át a sértetlen bőrén.
Valaki kopogott az ajtón.
Jönnek. Érte jönnek.
- Dean?
Castiel hangja aggódó volt, és kopogott és kopogott és kopogott, végtelen alkalommal, majd újra elismételte a nevét, mintha nem hallotta volna elégszer.
- Dean, bemehetek?
A férfi végigkarmolt az alkarján, a helye bepirosodott, meg felpüffedt. Pánikszagúan gyorsan vette a levegőt, és föl akart kelni, majd Castiel szemébe nézni, és megmondani, hogy jól van, csak egy kicsi megszédült, vagy ilyesmi, de képtelen volt megmozdulni, és úgy érezte, minden forog körülötte, elmosódottan, meg elektromosan villódzott körbekörbekörbekörbe, és Dean, hosszan kitartott kiáltás, dörömbölés, a férfi a kád melletti apró asztalra nézett, amire a kulcsot tette, csörömpölés tompán, az ujjai elfehéredtek, a kezei remegtek, és és és.
- Dean?
Castiel háta mögül, az ajtón át beszűrődött a fény, elvakította. Az oldalára hengeredett, a szőnyeg kényelmetlenül gyűrődött a teste alatt.
Nem mondtak semmit, Dean lehunyta a szemét, Castiel pedig percekig csak figyelte.

Az ágyban feküdt, és sötét volt, órák, napok, hetek óta, nem tudta volna igazából megfogalmazni. Castiel bezárta. Lehet, hogy elsötétítette volna a Napot is a kedvéért.
Néha az ágya lábánál termett, villódzva kihunyt, mint a szellemek szoktak, mint, ahogy minden dolog Dean életében szokott. Állóképpé ragadtak a másodpercek.
Nem mozdult, árnyakat próbált keresni, mert azok jelentették őt magát, de nem léteztek többé, csak sötétség volt, végtelenül terjeszkedett, majd elborított mindent.
Az árnyékhoz azonban világosságra is szükség van.
Minden egy tengely körül forgott, az egyik rémálmából egy másikba ébredt, és folyamatosan nevetett, képtelen volt abbahagyni, és azt akarta, hogy a hangja hisztérikus legyen, de a hangja nem engedelmeskedett, és a Pokol hangján rezgett minden egyes pillanatban.
Sam ördögcsapdába zárta, Sam előle rohant, Sam azt kiabálta, hogy egy szörny, és ő hitt neki, és nevetett, nevetett, nevetett. Aztán Sam megkéselte önmagát. Milliószor. Csak az az egy pillanat, ahogy Dean hangtalanul sikoltott, és rohant felé, Sam pedig mosolygott, nem, igazából a démon, aki kirágta belülről, ő mosolygott. Ezerszer.
Ajtónyikorgást hallott, odafordult, és egy kicsit beszűrődött a fény, ezért tompán felkelt, és kibotorkált a szobából.
Egy bunker; a falak kopottak voltak, és dohszagúak, valaki rekedten ordibált az ő hangján, gyorsan megfordult: a háta mögött Sam állt, és Dean, a másik Dean, aki kénszagú volt, és valódi, suhintott a baltával, majd lehunyta a szemét.
Érezte, ahogy Castiel forró kezei összekulcsolódnak a testén, és látta maga előtt a kéken parázsló szemeit, a végtelen földöntúli hatalmat. Szédült, nem kapott levegőt, a másik énjének pólójába kapaszkodott, akinek kihunyt a szeméből a feketeség, legszívesebben szíven szúrta volna saját magát, mindkettőt, kiirtva végre az aprócska ottmaradottságát is, az angyal azt ordibálta, hogy vége van, vége van, Dean, de ő nem tudta eldönteni, hogy ez megnyugvás, vagy valami még rosszabbnak a kezdete.
Elesett, és a semmi után kapott, mielőtt minden elsötétült volna előtte.

Megállapíthatatlan változások, kiütközött a borosta az állán, egy marionettbábunyi életen át feküdt ott, álmok között vergődött, de igazából sehol sem, újra átélve minden apró rezdülést.
Gyerekkor; az apja pofona: whiskey-szagú volt, fájdalmas, és kékes folt maradt az arccsontjánál. Azért kapta, mert barátkozott a szomszéd fiúval.
Végtelenkor; kockás terítőnél ültek Castiellel, azt kérdezte, a ketchup zöldség-e, együtt nevettek, de semelyikük sem hitte el igazán. Dean pár perccel azután megkérte az angyalt, hogy ölje meg. Önmaga nem volt képes rá.
Semmilyenkor; az angyal körözött az arcán, a tenyere tollpihe-érintésű volt, frissen vágott fűillat terjengett mindenütt, tompa boldogságérzet talán kicsit. Egy autista férfi végtelen kedd délutánjában voltak. Ez volt Castiel kedvenc Mennyországa. Elmesélte neki egyszer.
Felnőttkor; Sam ráröhögött, és elengedte a holttestet, amit addig a karjaiban tartott. Kevin élettelenül a padlóra hullott. Dean sikoltott, rohanni próbált, de nem bírt megmozdulni. Sam pólóját átáztatta a vér, akkor pedig átszúrta, az anyagot, és átszúrta önmagát is, a bordái között vájt át a kés, a nyoma a bensőjén, Dean némán ordított, futott felé, véres fogak, véres póló, véres kés, a kezein tocsogott a rezes vérvérvér, pulzusa nulla.
Örökkor; Castiel lekvárt kent a pirítósára, Dean a konyhapulton ült, tükörtojást sütött, kinézett az ablakon, és minden reggel megjegyezte, hogy milyen szép az orgonabokor. Castiel enyhén elpirult, és lassan végigsimított a virágmintás tapétán, majd odasétált a férfihez, és a nyakához bújt.

Valaki figyelte. Egy árnyék a sarokból, árnyék, és felült, hunyorgott. Elmosódottan ki bírt venni egy bögrét, meg egy ballonkabátot.
- Castiel? - A hangja túl rekedt volt. - Castiel? - lecsukta a szemhéját, és hallotta a padló recsegéséből, hogy a másik felé indult. A kezébe nyomta a bögre feketekávét. Mindketten érezték a gőzét az arcukon.
Az angyal nem mondott semmit, a félhomályos tekintete hordozott minden egyes mondatot, ki nem mondott betűkből álltak a vonásai: a szeme alatt hullámzó karikák voltak a bocsánatkérések, a mosolyráncai az ezernyi szükségem van rád.
Dean fájdalmasan kérdezett a tekintetével. Az angyal megrázta a fejét, és a bögrét kezdte nézni. Egy darabig halkan lélegeztek a csendben.
- Vége van, Dean - suttogta, és újra a férfire emelte a tekintetét, aki némán megragadta a ballonkabát anyagát, majd közelebb húzta magához.
Összekoccintották a homlokukat, és remegve megszorították egymás kezét, majd egy kicsit örökké úgy maradtak.

Címkék: , , ,

2014. december 13., szombat @ 22:04 / 4 tejbegríz


« régebbiek újabbak »



Copyright ©. Layout by TeaCakeHouse.
Please view with Google Chrome in a screen resolution of 1280 x 800.
Picture from: Tumblr All rights reserved 2011 - Infinite.