Then Love Until We Bleed
Dean/Castiel purgatóriumi valami izé, mindenesetre kísérleti. Meg impresszionista. Vagy valami. (Oké, nem tudok menő bevezető szövegeket írni, a legtöbbjük enyhén szólva tragikus, kérlek, törődjetek bele.) A cím egy Lykke Li számból valósi, fic közbeni hallgatásra viszont nem ajánlott, de mivel muszáj rátok erőltetnem a zenei ízlésemet extra-sötét-instrumentális-zene eme linken itt.
THEN LOVE UNTIL WE BLEED
Szívzene.
Arcok. Elmúlás.
Kiütköző
borosta az arcán. {Démoni. Néha
megijeszti.} Dean gondolatban végigmosolyogja az íveket. Változásíze van. Csak
hunyt szemmel rohan, az avar fémesen nyikorog alatta, nem veszti el, nem veszti
el, nemvesztielnem.
Minden
pillanat egy sikoly; hosszan kitartott, remegő, pontosan olyan a szaga, mint a
tegnapi vámpír levágott fejének, ahogy csöpcsöpcsöpög belőle a vér, artériák meg
lélegzetek összetett tangója.
Pánik.
Szenvedés. Ilyesmik.
Sosem
látja viszont az angyalt, de valahol érzi önmagában. Úgy gondolja. A hullámok
által eltorzult arcában, és a karikás búszöldzöld tekintetében, visszhangzik a
folyó torzulatában, és ott a mosolyában, meg a ráncaiban, ott hordozza örökké. Olyan,
mintha Castiel teremtette volna, kibaszott
porból lettél, porrá leszel, és tényleg. Fölnevet.
Soha
sem hitt a Bibliának. Végül a Purgatóriumban tér meg a halála előtt öt perccel.
Úgy
gondolja.
Benny
fölhúzza a szemöldökét. Dean nemet int, és tovább rohannak.
A
Purgatóriumban nem eső esik.
Folyékony
félelem, színtelen, a szaga fémes, és az íze keserű, ahogy a kicserepesedett
száját harapdálja, meg vér folyik belőle, honnan
a francból nem folyik vér, és az avar csikorog, a fülére szorítja a kezét,
ahogy, aztán rájön, hogy lázálom.
A
bordáját véraláfutás hálózza be. Megőrzi. Utálja. Szereti.
Emlékezz.
Hol az angyal,
vissza-visszahangzik,
idegesítően, a fák kérdezik, majd keserűséggel teli nevetés, és beleszúrja a
kést. A szörny nyög. Szörny,
emlékezteti magát. Látszik a lehelete, ahogy kiszáll belőle az élet, Dean
tehetetlenül dobb-dobb-dobol a farmerján, a fű vállig ér, száradt, és
klausztrofóbia.
Az angyal halott,
gondolatok
véráramritmusban, görcsösen nem meri elhinni őket, mert retteg, remegve és
rohadtul, a fa törzsének ringatja magát, Benny azt mondja, menniük kell,
gondolatban elküldi a francba, de ösztönösen elindul.
Fél
nappal és mérföldekkel meg gondolatmenetekkel arrébb a folyóhoz érnek, és
valaki mocskos ballonkabátban ott guggol, minden koszos, de a tekintete tisztán
meztelenkék, amiben látni az évmilliók gyötrelmét, Dean nem gondol semmire,
lepel nélkül fátylasan mosolyog, és megöleli. Lehetetlenül borsmentaillata van.
Angyali.
Tétova rezdülések, kering-kering-kering
a minden, szorongatják egymást, felrobban a világegyetem valahol messze. A világegyetemben vannak e egyáltalán? Talán
nincsenek veszélyben, most az egyszer.
Körbeülik a tüzet, szívdobbanások
gyászsiráma, és lapos pillantásokat vet rájuk a láng, mindegyikük csak
ízlelgeti a szót, ember, és ez az
egy, maga a világegyetem, és bűn, és végtelen nárcizmus, valahogy.
A szörnyeteg és az ember szó jelentése
még sosem állt ennyire közel egymáshoz, de igazából tökmindegy.
Castiel önmagához vonja Dean kezét, ő
ránéz, esdeklő, meg meztelen, az ujjai elgémberedetten jéghidegek, az angyal
miért mosolyog, de mosolyog, olyan ráncosan-fáradtan baszdmegmégismosolygok
mosoly, Dean komoran inkább a tüzet nézi tovább, tovább, tovább, görcsösen
végtelenítve.
Benny köhög.
A tűz igazából csak arra jó, hogy
odavonzza a szörnyeket.
Castiel a földön fekszik, a leviatán
fölötte.
Dean kiáltani akar, de a szavak
elfagynak a szájában.
Egy levágott fej, és az angyal arcát
pettyező ezernyi vérfolt marad.
Gócokban kacagnak, és belerohannak a
patakba. Holtfekete.
Lebegnek semmiként, lebuknak, hogy aztán
fulladozva kapkodják a levegőt, és a szívük széttörje a bordájukat, véres
foggal röhögröhögröhög, mintha csak, aztán mégsem.
A csók vérízű, a víz kénszagú,
legszívesebben lilára vernék egymás bőrét, hogy összeérinthessék a csontjaikat,
és a foguk összekoccan, libabőr vacog, aztán Dean fölébred, a bőrkabátja magára
terítve, Castiel a parazsat piszkálja, és nem szólnak semmit.
Lesújt a késsel, átfordul, és döf, vér
az arcán, vér a kezén, vér mindenütt, az angyalra néz, ellép, leszúr, egymásnak
támasztják egymás hátát. És Benny fütyül. Gyilkol. Rohan tovább. Nyomás, rekedten ordít.
Testek az avarban, hullák a földön,
halott hús dögszaga, Dean egy fa durva törzsének szorítja Castielt, összevérezi
az ajkát, a csípőjét a másik testéhez nyomja, és veszettül csókolja, úgy, ahogy
csak akarja, úgy, ahogy még soha. Az angyal a hajában futtatja végig az ujjait,
szinte tépi, míg a másik el nem engedi, egy pillanatnyi szemkontaktus, gyertek már, a francba, és Dean
szótlanul otthagyja.
Aznap este van, vagy már éjfél. Nem is
léteznek napok. Ők ketten a tábortűz mellett vacognak egymással szemben, és
nézik a lángokat. Tompa üvöltések hallatszódnak a messzeségből.
Dean,
Castiel hangja remeg.
Egymásnak esnek.
Vad ösztön, a világ villódzva huny ki.
Dean lehúzza az angyal ballonkabátját, pillanatra néz csak rá, a másik pedig
megkoccintja a fejét. A bőrébe markol; az izmaiba. Érzi a véráramát, ahogy
dobol a szív, dobol a lét, a fogaik összeütköznek. Castiel végigcsókolja a másik
nyakán végighúzódó inakat; beléjük nyög, rostonként. Dean a hajába zihál, érzi
minden egyes létszilánkját, és most a legcsodálatosabb az, hogy él. Az angyal mellkasára simítja a
tenyerét. Végigkarmolja. Le akarja húzni a bőrt róla, hogy lássa a csupasz csontvázát.
Várj.
Meztelenek, őszinték.
Az egész olyan, mint egy lázálom: a
tekintetük remeg, Castiel Dean lábai között térdel, Castiel puhán a szemébe
néz, Castiel rebeg, Castiel feje hátrabukik, Castiel kibaszottul minden, amit
Dean lát, a forró bőre, és a szemei végtelensége, amiben tükröződik minden
tette, és gondolata. A gesztusok, ahogy fölötte támaszkodik, először hevesen,
keményen csókolja meg, majd lustán, és puhán és puhán és puhán.
Aztán csak egymás mellett feküdnek a kiterített
ballonkabáton, a másik fülébe zihálnak, és Dean végtelenül csak azt
ismételgeti, hogy bassza meg, Cas. Ő
lassan mosolyra húzza a száját.
Amikor lelkek szállnak körülöttük.
Dean.
Dean. Dean.
Amikor Castiel rekedten kiált. Dean. Amikor elengedi. A tekintete.
E
l e n g e d i.
Nem álmodik. Nem él. Nem érez.
Az Impala csikorogva fékezik. Meg kéne
olajoznia.
Elengedte.
Az út szélén sétál. A ballonkabátja
mocskos. Dean visszatolat, de csak egy motel táblája van ott.
Nem tudja, hogy álmodik-e.
Egy fotelon ül, a kezében ki tudja, hányadik
sör aznap. Nem részeg. Szomorú.
Sam mond neki valamit; nem figyel rá, az
ablakot figyeli. Ott volt. A haja lucskosan ragadt a homlokára, esett az eső,
Dean ki akart menni, hogy megkeresse. Nem tett érte semmit.
Elengedte.
Bemegy a fürdőszobába, magára csukja az
ajtót. Vizet enged, a maszatos tükörben nézi önmagát. Benedvesíti az arcát.
Vizet locsol rá, az állán, és a szempilláin szaladnak végig a cseppek, elmossák
az arcát, elmossák a gondolatait.
Fölnéz.
Ott áll mögötte. Nem szólnak semmit, csak
halkan lélegeznek a csendben. Engedi, hogy az angyal a vállába csókoljon.
Félredönti a fejét.
Nem tudja, hogy álmodik-e.
Címkék: destiel, hurt/comfort, ööö..., slash, Supernatural
2015. január 4., vasárnap @ 20:06 / 2 tejbegríz
Please view with Google Chrome in a screen resolution of 1280 x 800.
Picture from: Tumblr All rights reserved 2011 - Infinite.