Then Love Until We Bleed

Dean/Castiel purgatóriumi valami izé, mindenesetre kísérleti. Meg impresszionista. Vagy valami. (Oké, nem tudok menő bevezető szövegeket írni, a legtöbbjük enyhén szólva tragikus, kérlek, törődjetek bele.) A cím egy Lykke Li számból valósi, fic közbeni hallgatásra viszont nem ajánlott, de mivel muszáj rátok erőltetnem a zenei ízlésemet extra-sötét-instrumentális-zene eme linken itt.


THEN LOVE UNTIL WE BLEED

Szívzene. Arcok. Elmúlás.
Kiütköző borosta az arcán. {Démoni. Néha megijeszti.} Dean gondolatban végigmosolyogja az íveket. Változásíze van. Csak hunyt szemmel rohan, az avar fémesen nyikorog alatta, nem veszti el, nem veszti el, nemvesztielnem.
Minden pillanat egy sikoly; hosszan kitartott, remegő, pontosan olyan a szaga, mint a tegnapi vámpír levágott fejének, ahogy csöpcsöpcsöpög belőle a vér, artériák meg lélegzetek összetett tangója.
Pánik. Szenvedés. Ilyesmik.
Sosem látja viszont az angyalt, de valahol érzi önmagában. Úgy gondolja. A hullámok által eltorzult arcában, és a karikás búszöldzöld tekintetében, visszhangzik a folyó torzulatában, és ott a mosolyában, meg a ráncaiban, ott hordozza örökké. Olyan, mintha Castiel teremtette volna, kibaszott porból lettél, porrá leszel, és tényleg. Fölnevet.
Soha sem hitt a Bibliának. Végül a Purgatóriumban tér meg a halála előtt öt perccel.
Úgy gondolja.
Benny fölhúzza a szemöldökét. Dean nemet int, és tovább rohannak.

A Purgatóriumban nem eső esik.
Folyékony félelem, színtelen, a szaga fémes, és az íze keserű, ahogy a kicserepesedett száját harapdálja, meg vér folyik belőle, honnan a francból nem folyik vér, és az avar csikorog, a fülére szorítja a kezét, ahogy, aztán rájön, hogy lázálom.
A bordáját véraláfutás hálózza be. Megőrzi. Utálja. Szereti.
Emlékezz.

Hol az angyal,
vissza-visszahangzik, idegesítően, a fák kérdezik, majd keserűséggel teli nevetés, és beleszúrja a kést. A szörny nyög. Szörny, emlékezteti magát. Látszik a lehelete, ahogy kiszáll belőle az élet, Dean tehetetlenül dobb-dobb-dobol a farmerján, a fű vállig ér, száradt, és klausztrofóbia.
Az angyal halott,
gondolatok véráramritmusban, görcsösen nem meri elhinni őket, mert retteg, remegve és rohadtul, a fa törzsének ringatja magát, Benny azt mondja, menniük kell, gondolatban elküldi a francba, de ösztönösen elindul.

Fél nappal és mérföldekkel meg gondolatmenetekkel arrébb a folyóhoz érnek, és valaki mocskos ballonkabátban ott guggol, minden koszos, de a tekintete tisztán meztelenkék, amiben látni az évmilliók gyötrelmét, Dean nem gondol semmire, lepel nélkül fátylasan mosolyog, és megöleli. Lehetetlenül borsmentaillata van. Angyali.
Tétova rezdülések, kering-kering-kering a minden, szorongatják egymást, felrobban a világegyetem valahol messze. A világegyetemben vannak e egyáltalán? Talán nincsenek veszélyben, most az egyszer.

Körbeülik a tüzet, szívdobbanások gyászsiráma, és lapos pillantásokat vet rájuk a láng, mindegyikük csak ízlelgeti a szót, ember, és ez az egy, maga a világegyetem, és bűn, és végtelen nárcizmus, valahogy.
A szörnyeteg és az ember szó jelentése még sosem állt ennyire közel egymáshoz, de igazából tökmindegy.
Castiel önmagához vonja Dean kezét, ő ránéz, esdeklő, meg meztelen, az ujjai elgémberedetten jéghidegek, az angyal miért mosolyog, de mosolyog, olyan ráncosan-fáradtan baszdmegmégismosolygok mosoly, Dean komoran inkább a tüzet nézi tovább, tovább, tovább, görcsösen végtelenítve.
Benny köhög.
A tűz igazából csak arra jó, hogy odavonzza a szörnyeket.

Castiel a földön fekszik, a leviatán fölötte.
Dean kiáltani akar, de a szavak elfagynak a szájában.
Egy levágott fej, és az angyal arcát pettyező ezernyi vérfolt marad.

Gócokban kacagnak, és belerohannak a patakba. Holtfekete.
Lebegnek semmiként, lebuknak, hogy aztán fulladozva kapkodják a levegőt, és a szívük széttörje a bordájukat, véres foggal röhögröhögröhög, mintha csak, aztán mégsem.
A csók vérízű, a víz kénszagú, legszívesebben lilára vernék egymás bőrét, hogy összeérinthessék a csontjaikat, és a foguk összekoccan, libabőr vacog, aztán Dean fölébred, a bőrkabátja magára terítve, Castiel a parazsat piszkálja, és nem szólnak semmit.

Lesújt a késsel, átfordul, és döf, vér az arcán, vér a kezén, vér mindenütt, az angyalra néz, ellép, leszúr, egymásnak támasztják egymás hátát. És Benny fütyül. Gyilkol. Rohan tovább. Nyomás, rekedten ordít.
Testek az avarban, hullák a földön, halott hús dögszaga, Dean egy fa durva törzsének szorítja Castielt, összevérezi az ajkát, a csípőjét a másik testéhez nyomja, és veszettül csókolja, úgy, ahogy csak akarja, úgy, ahogy még soha. Az angyal a hajában futtatja végig az ujjait, szinte tépi, míg a másik el nem engedi, egy pillanatnyi szemkontaktus, gyertek már, a francba, és Dean szótlanul otthagyja.

Aznap este van, vagy már éjfél. Nem is léteznek napok. Ők ketten a tábortűz mellett vacognak egymással szemben, és nézik a lángokat. Tompa üvöltések hallatszódnak a messzeségből.
Dean, Castiel hangja remeg.
Egymásnak esnek.
Vad ösztön, a világ villódzva huny ki. Dean lehúzza az angyal ballonkabátját, pillanatra néz csak rá, a másik pedig megkoccintja a fejét. A bőrébe markol; az izmaiba. Érzi a véráramát, ahogy dobol a szív, dobol a lét, a fogaik összeütköznek. Castiel végigcsókolja a másik nyakán végighúzódó inakat; beléjük nyög, rostonként. Dean a hajába zihál, érzi minden egyes létszilánkját, és most a legcsodálatosabb az, hogy él. Az angyal mellkasára simítja a tenyerét. Végigkarmolja. Le akarja húzni a bőrt róla, hogy lássa a csupasz csontvázát.
Várj.

Meztelenek, őszinték.
Az egész olyan, mint egy lázálom: a tekintetük remeg, Castiel Dean lábai között térdel, Castiel puhán a szemébe néz, Castiel rebeg, Castiel feje hátrabukik, Castiel kibaszottul minden, amit Dean lát, a forró bőre, és a szemei végtelensége, amiben tükröződik minden tette, és gondolata. A gesztusok, ahogy fölötte támaszkodik, először hevesen, keményen csókolja meg, majd lustán, és puhán és puhán és puhán.
Aztán csak egymás mellett feküdnek a kiterített ballonkabáton, a másik fülébe zihálnak, és Dean végtelenül csak azt ismételgeti, hogy bassza meg, Cas. Ő lassan mosolyra húzza a száját.

Amikor lelkek szállnak körülöttük.
Dean. Dean. Dean.
Amikor Castiel rekedten kiált. Dean. Amikor elengedi. A tekintete.
E l e n g e d i.

Nem álmodik. Nem él. Nem érez.
Az Impala csikorogva fékezik. Meg kéne olajoznia.
Elengedte.
Az út szélén sétál. A ballonkabátja mocskos. Dean visszatolat, de csak egy motel táblája van ott.

Nem tudja, hogy álmodik-e.
Egy fotelon ül, a kezében ki tudja, hányadik sör aznap. Nem részeg. Szomorú.
Sam mond neki valamit; nem figyel rá, az ablakot figyeli. Ott volt. A haja lucskosan ragadt a homlokára, esett az eső, Dean ki akart menni, hogy megkeresse. Nem tett érte semmit.
Elengedte.
Bemegy a fürdőszobába, magára csukja az ajtót. Vizet enged, a maszatos tükörben nézi önmagát. Benedvesíti az arcát. Vizet locsol rá, az állán, és a szempilláin szaladnak végig a cseppek, elmossák az arcát, elmossák a gondolatait.
Fölnéz.

Ott áll mögötte. Nem szólnak semmit, csak halkan lélegeznek a csendben. Engedi, hogy az angyal a vállába csókoljon. Félredönti a fejét.
Nem tudja, hogy álmodik-e.


Címkék: , , , ,

2015. január 4., vasárnap @ 20:06 / 2 tejbegríz


« régebbiek újabbak »



Copyright ©. Layout by TeaCakeHouse.
Please view with Google Chrome in a screen resolution of 1280 x 800.
Picture from: Tumblr All rights reserved 2011 - Infinite.