Memento Mori I.
Memento Mori [emlékezz a halálra]: Langymeleg Destiel regény. amiben nem történik az ég világon semmi, ennek ellenére fölvállalhatatlanul sok ideig szenvedtem vele, amiben Castiel Cowan, a harmincas irodalom-megszállott antikváriumi eladó, és Dean Winchester, a kezdő-alkoholista autószerelő /aki szabadidejében néha bárénekes is/ szomszédok egy aranyos virágillatú társasházban. Ez pedig okot ad arra, hogy szépen megmentsék egymást a múltjuk, vagy éppen a jövőjük depresszió formájában megjelenő karmaitól. Vagy nem. De azért no homo. Egyáltalán. Semmi.
További fontos pont egy Purgatórium nevű kávézó két utcányira tőlük, Sam shippelő üzemmódja, egy gyilkos fiútestvér, egy túlsütött pulyka, egy autóbaleset, valamint egy repjegy. [most lelőttem mindent, hahaha.]
Így hát... első fejezet. Jó szórakozást!
(Van aláfestő zenének 8tracks mix is, ide kattintva!!)
I.
Dean Winchester nem tudta volna eldönteni, hogy az ébren töltött, vagy az álmodott életét utálta jobban. Még abban sem volt biztos, hogy melyik melyik; hogy melyikért kéne őrültnek gondolnia magát, és melyikben ténylegesen az.
Az éjjeliszekrényén egy szétgyűrődött kép hevert, az egyik sarka kávéfoltos volt, és egy kicsit leégett, félig kitakarva a szőke nő gömbölyödő hasát. Mellette egy férfi állt, erősen átkarolta őt, és mindketten örökké mosolyogtak, olyan reklámba-illően-összes-irreálisan-fehér-fogat-kivillantósan, és egy idő után, ha Dean több tíz percig figyelte őket, meglátta a ráncokat a szemük sarkában, és kicsit ijesztőek lettek, a mosolyuk pedig lassan hamissá változott. Valódibbá. Életszagú hangulat kúszott fel a férfi csigolyáin a szívdobbanás ritmusára.
A fotó mellett egy pohár volt, az alján elolvadt jégkockákkal, valamint egy papírcetli, amire remegő kezekkel egy nevet, és egy olvashatatlan telefonszámot firkantottak. A markába gyűrte, és a szoba sarkában álló kukába dobta.
Csendes léptekkel a fürdőszobába osont, közben benézett Sam szobájába; - igazából az egészet az ágya, és egy romos ruhásszekrény foglalta el, ráadásul ablaka sem volt, de az öccse ragaszkodott hozzá, hogy az övé legyen, ha már semmit nem adott hozzá a bérleti költséghez.
Sam aludt. Sam mosolygott. Sam rohadtul rendben volt.
Dean a tükör elé állt, és megeresztette a csapot. Bevizezte az arcát, a cseppek megragadtak a szempilláin, majd az állán csurogtak végig. Maga elé meredt, a tükörképe mellett az óra paranoiavörösen villogva jelezte, hogy hajnali négy van.
Még magának sem vallotta be, de az elméjének egy eldugott részében azon gondolkozott, bele tudna e fulladni ennyi vízbe. A kezeivel a zubogás alá szorítaná a fejét, egy darabig néma sikolyok és buborékok töltenének be mindent, aztán csak egy pillanatnyi tétova várakozás. Dadam-dadam. Csönd.
Elzárta a csapot, majd az izzadságszagú törülközőbe dörgölte az arcát.
Az emberek többsége úgy gondolja, hogy a hajnalban kelés időnyerés, de ő csak vesztette, és vesztette, homokcseppekként ütköztek le róla, mert még ők sem akartak hozzá tartozni. Ennek az egésznek semmi értelme nem volt, neki nem volt semmi értelme.
Az ágyán ült, és Led Zeppelint bömböltetett a fülhallgatóján, a kezében egy könyvet pihentetett. Amikor a tagjai elgémberedtek, pozíciót váltott, és elfeküdt, a képet, meg a poharat nézte az éjjeliszekrényén, és a faliórán pergő-rohanó lomha perceket.
Pontban fél nyolckor megszólalt Sam ébresztője, Dean pedig hálásan sóhajtott, majd átkiabált a másik szobába:
- Sam, kapcsold ki ezt a szart!
- Ez a csengőnk.
Egy valószínűleg nagyon kócos, és nagyon álmos Sam Winchester hangja volt ez.
- Van csengőnk?
Deam kíváncsian, és félig idegesen fölállt, felkapta a pultról a kulcscsomót, majd áttopogott a balkonjukon; - a balkon igazából elég erős kifejezésnek minősült, tekintve, hogy a kínosan apró területet egy széttörött fapolcsor, egy meghatározhatatlan, és talán jobb, hogy meghatározhatatlan bájos feketés-vörös dologgal leöntött szőnyeg, meg egy rozsdás bicikliváz töltötte meg kietlenséggel.
A férfi mérges tekintettel kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót, és a kinn álló személyre mordult, aki ijedt tekintettel hátrált pár lépést a biztonság kedvéért, és a ballonkabátjának ujjába kapaszkodva köhintett egyet.
- Bocsánat, nem akarok zavarni, csak kizártam magam, és nem tudom, hogy kit kéne ilyenkor keresni, mert hát új vagyok itt, két napja költöztem be, és… - A kék szemei zavartan csillantak meg az erkélyről beáradó tompa napfényben.
- Hét óra kibaszott harminc van. - Dean komoran farkasszemet nézett az új lakóval. - És szombat. Mit csinálsz ilyen korán?
A démonjai cinikusan nevettek a fejében; ő már három és fél órája fenn volt, de egy kis kellemességgel töltötte el, hogy hazudhat erről, és játszhat, követhet egy szerepet, ami nem ő.
Ezt csinálta egész életében, nem?
- Vásárolni voltam - válaszolta kurtán a másik.- A piac ilyenkor…
Dean elgondolkodott azon, hogy valaki tényleg jár e még piacra.
- Kurvára nem érdekel a piacod. Bobby Singer. Ő intézi az ilyen ügyeket.
- Esetleg meg tudnád mondani a számát?
Unottan felhúzta a szemöldökét, aztán gyorsan elhadarta a telefonszámot.
- Amúgy a nevem Castiel Cowan, ha… - kezdte a másik egy pillanatnyi értetlen pislogás után, aztán egy kicsit közelebb lépett, hogy kezet fogjon az újdonsült szomszédjával, de az elköszönés nélkül becsapta előtte az ajtót. Pár percig még zavarodottan állt a sötét lépcsőházban, aztán megvonta a vállát, és a tömött, királykék batikolt táskáját lóbálva a lépcső felé vette az irányt, abban reménykedve, hogy az elkövetkezendő fél napját nem teljes egészében a lakásából kizárva, egy bizonyos Bobby Singer hajkurászásával fogja eltölteni.
Dean pár pillanatig még a zárt ajtónak támaszkodott, majd kicsit megrázta a fejét, és Samhez lépett, aki a konyhában éppen pár tojást próbált feltörni egy lapos üvegtányér peremén, látszólag sikertelenül.
- Dean, miért nem vettél paprikát?
- Elhagytam a listát. De asszem van zöldfűszeres sonka a hűtőben.
Sam kifújta a levegőjét, majd túlnagyolt mozdulatokkal összehabarta a tojást, és sót szórt bele.
Az eső egyenletesen kopogott a tetőn, Dean az ágyán feküdt, egy pillanat, amikor egy csepp elmaszatolt árnyékokat festett az egész szobára, amikor az arca komor volt, és az kezével végigkarmolt az ingujja alatt, egy pillanatig elgondolkodott, mélyen, és őszintén, aztán csak a hajába túrt, és gúnyosan kifújta a levegőjét megnyugvásképp, reménytelen kegyelemként egy még rosszabb, és lassabb döntés felé.
Az apró konyhába sétált, a farmerja túl hosszú volt, így csak a fele talpa ért a jéghideg csempéhez, és az anyag suhogó hangot adott ki minden egyes lépésénél. Kinyitotta a hűtőt, whiskyt vett elő, aztán jégkockákat, és először pohárba akarta tölteni, de inkább üvegestül vitte a szobájába. Ilyenkor csak spontán elhatározta, hogy részeg lesz, nem akart lemenni egy bárba, el akarta veszteni magát pár órányira nyúlt pillanatig. Csak az ágytakaróján feküdt, betett egy porosodó klasszik rock albumot, a combján dobolta a ritmust az ujjaival, és az ablakot nézte, a vihart, a cikázó villámokat.
És akkor valaki csengetett.
Sammy.
Előbb ért haza a randijáról, ideges lesz, le fogja cseszni, amiért megint ezt csinálja, mindig ezt csinálja, aztán vitatkoznak, egymásnak vágnak pár sértést, és elfelejtik őket, csak valami monoton keserűség marad utánuk, erősebben fog zsongani, mint addig, aztán reggel Sam megkérdezi, hogy hány tojást kér, mindig megkérdezi, igazából egyikük sem szereti a tojást, de az öccse csak azt tud sütni, és mindig akciós a sarki boltban, ezért mindig azt esznek.
Miért csengetne Sam?
Sam-nek sosem sikerül rosszul egyik randija sem, és sosem hagyja otthon a kulcsát. Ez része annak az elronthatatlanul szent jelenségnek, ami ő maga.
Nagyot húzott az üvegből, fanyarul grimaszolt, majd lekászálódott az ágyról, szédülve a tapétának tenyerelt, és átsétálva a lakáson szélesre tárta az ajtót.
Castiel állt előtte, hóembermintás vastag zokniban és lila strandpapucsban, a kezében egy tálca kekszet tartott. A hollófekete haja kuszán lógott a homlokába.
- Csak gondoltam bocsánatkérésképpen a tegnap reggeli incidensért sütöttem neked tuiles aux amandest. Elég ingerültnek tűntél, amiért felébresztettelek, szóval...
Dean legszívesebben elküldte volna a francba a hülye vaníliaillatával, a borzasztó ruháival, és a tökéletes francia kiejtésével együtt.
- Ez tök kedves tőled, öhm, Cas…
Minden igyekezete, és követelődző pillantása ellenére a másik férfi nem fejezte be segítségképpen a nevét, ezért Dean úgy döntött, hogy inkább nem próbálkozik, és ezentúl csak simán Casnek szólítja, úgy talán nem lesz olyan kínos.
- A tuile egy francia mandulás vaníliás keksz. Csak…
Dean bólintott, mintha érdekelné.
Castiel köhintett, mintha nem vette volna észre.
- Ööö, izé, amúgy Dean vagyok.
Mosolygott, nem csak úgy, hanem őszintén, és kicsit félénken, elrejtve, hogy ő most tényleg boldog.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - Castiel elfogadta a felé nyújtott kezet, megszorította, majd megrázta, és a tapintása forró volt, a fogása magabiztos, meg puha, végtelenül puha, és indokolatlanul narancsvirág-illatú, Dean pedig nem értette, hogy miért szédül, és miért képtelen levenni a tekintetét a másik rohadtul tengerkék szemeiről.
- Én is - nyögte ki.
- Esetleg nem akarsz bejönni, tettem föl teavizet, neked is jutna, és…
Mit takar az az és?
- Nem, kösz.
Dean félig udvariasan, és félig gúnyosan mosolygott. Most ugyanaz az ember volt, aki a múltkor rácsapta az ajtót Castielre, aki nagyképűen sört vedelt minden éjszaka, aki ilyenkor teljesen elfelejtette az álmatlan éjszakákat, amikor fél kettőkor feküdt, és negyed négykor kelt, mert álmában látta, ahogy az apja összeesik a kórházban, és aztán kutyaugatást hallott, majd végignézte, ahogy széttépik a testét, és érezte, ahogy Sam véresre veri, úgy, hogy minden egyes csontja szilánkosra törött, egyenként, halkan, pattanva.
- Rendben. Akkor… majd találkozunk később.
Castiel elmosolyodott, Dean pedig éppen hátat fordított volna, amikor a férfi a vállára helyezte a kezét, és erősen maga felé rántotta. Érezték egymás leheletét, és talán a szívdobbanásuk tompa ritmusát is, ha nagyon figyelnek.
- Érezni rajtad a whiskeyt.
Dean valami frappánsan bunkót akart válaszolni, de Castiel csak ennyit mondott rekedt hangon, aztán bement, Dean pedig állt a lépcsőház közepén a fémtálcát szorongatva, és nézte a zárt ajtót, aztán átkozta magát, amiért utálja a teát. Aztán átkozta magát, amiért mosolygott, és átkozta az idegent, akinek nem is tudta a rendes nevét, és aki kekszet sütött neki, mert egyszer felébresztette, és aki tökéletlenül tökéletesen megmentette a délutánját.
Két nappal később visszaküldette Sammel a tálcát, aki csak sokat sejtően elmosolyodott, úgy mosolygott, olyan titokzatos hangsúllyal, mert Sam képes volt szavakat átadni a mimikájával, Dean pedig ilyenkor valamiért bűntudatot érzett miatta.
Eszébe jutott az öccsének rugónyomos arca, mikor éjszakánként a motelek kemény kanapéján aludt a szobájuk előtt, mert Dean éppen egy lánnyal volt bent, a szülei pedig koporsókban feküdtek az ország másik felén. A csillagokat figyelte az ablakon át, és hitt az angyalokban, akik az anyja szerint az emberek között jártak, átlagos idegenekként, láthatatlanul megmentve mindenkit.
Sam összeráncolt szemöldökkel jött vissza, és leült a sarokba hajított szétszakadt babzsákfotelba, amit egyszer egy lepukkant bárban nyertek valami fogadással. Dean a söre fölött, a pulton ülve nézett le rá.
- Azt hittem, egy lány az - mondta Sam, majd elnevette magát. Dean fáradtan somolygott.
- Honnan hitted?
- Az olyan nőknek szoktad velem visszaküldetni a cuccaikat, akikkel nem akarsz többet beszélni, mert már lefeküdtetek - válaszolta homlokráncolva Sam, és elmosolyodott.
- Vele szimplán nem akarok többet beszélni.
- Ó, amúgy, fölhívtad már őket?
- Kiket? - Dean tettetett meglepettséggel fordult meg a tengelye körül.
- Azt a Purgatórium nevű helyet.
- Ó, Mr. Crowleyt? Nem.
- Dean…
- Sam, nem nyitok vitát, teljesen nem illek oda, mármint ott mindenki ilyen művelt seggfej, és tartanak felolvasó esteket is, én pedig oda mennék, és… - Nem fejezte be a mondatot, csak enyhén megrázta a fejét, és a hűtőhöz lépett, majd belenézett, nem mintha a mozdulatsornak lett volna bármilyen célja, csak, hogy tegyen valamit egyáltalán.
Sam hangosan sóhajtott.
- De énekest keresnek, és neked végre kezdened kéne valamit, mert semmi értelme nincs annak az önmarcangolásnak, amit művelsz, mióta…
- Most ugye nem akarsz lelkizni? Csinálj egy teát, takarj be egy pokróccal, és kiöntöm neked a gondjaimat, az Isten szerelmére! - nézett rá dühösen Dean, aztán gyorsan elvigyorodott, az egyik kezét a kockás inge alá, a tarkójára csúsztatta. Sam egy kicsit sértetten a pékárus ládájuk feltérképezésébe fogott, de abban csak pár megkövült zsömlét talált, így ezeknek a megpirításába fogott.
A szobába keserű hangulat áramlott be, valahol a füstszagra emlékeztetett, csípett, és emészthetetlen volt, amely sokáig érződik, és emlékképként hordja magával az ember.
Mindketten ismerték, régebben a mindennapjaik része volt, amit mostanra hegekként eltemettek magukban.
Amkor órák óta sötét volt. Dean alig lehetett tizennyolc, a szemei alatt mély karikák húzódtak, amikor hazaért. Hangosan köszönt, de csak melankolikus csönd volt a válasz.
Aggódva nézett körbe. A padlón egy vodkás üveg szilánkjai terültek szét, csillogtak a lámpa fényében. Több mint tíz éve a délutánjai azzal teltek, hogy üres alkoholos üvegeket keresett, és skála szerint osztotta be az apja állapotát.
A gyomrát fájdalom húzta össze, szinte önkéntelenül öklendezni kezdett az emlékek hatására. Lepergett előtte egy lila zúzódás a bordáján, látott egy komor, szürke égig törő lakástüzet, és érezte a kórházi köpenyből áradó gyógyszerszagot, ahogy utoljára az apja ágya előtt. Egy csíkos pizsama trehányan összehajtogatva hevert a paplan közepén, és pár irat. Semmi más.
- Nem vagyok éhes - mondta egy kis idő után, Sam pedig nem ellenkezett, csak ráncolt homlokkal ránézett, majd újra a zsömléknek szentelte a teljes figyelmét.
_______________________________________
Castiel a nyitott ablaknál ült az antik noteszei felett, és próbálta mondatokba szedni a szárnyaló gondolatait; rohantak, rohantak, rohantak, rohantak, rohantak, talán a vesztükbe, talán egy jobb jövő felé, de ő képtelen volt követni őket. Egyhelyben maradt, pokrócba kuckózódva, a hátát egy virágmintás párnának vetette, és némán reszketett a súly alatt, ami belülről feszítette szét a csontvázát.
Négy éve leszokott a cigarettáról. Tudta, hogy mennyire egészségtelen, látott már kátrány által szétmart tüdőt az apjának köszönhetően. Ez akkoriban elég volt hozzá. Az utolsó darabok még mindig egy fadobozban hevertek, ami már a polcán várakozott rá büszkén, és türelmesen.
Azokon kívül egy bőrkarkötő volt benne, amit az egyik bátyjától kapott. Nem akarta észrevenni.
Királykék kötött pulóvert kanyarított magára, gondolkodott azon, hogy mennyire nézne ki idétlenül, ha a pokrócot is magával vinné, végül is csak a kertbe megy le, és már félhomály volt, meg köd, de inkább letett az ötletről, és a szétfagyást választva a széken hagyta.
Sötétedett; az ég fakó volt, és szürkésen-cinikusan lusta. A kertben két alak állt, az egyikük bőrkabátot viselt, a magasabbik csak egy vastag flanelinget, de azt láthatóan minél inkább összébb akarta húzni magán.
Sam megfordult, és otthagyta Deant, aki továbbra is a mohaszínű, vádli középig érő fűben állt. A testvére után nézett, aztán vissza.
Castiel nem szólalt meg, csak nézte a páraként fölszálló sóhaját, és hezitált, hogy odalépjen e a másik férfihez.
- Mit csinálsz itt? - nézett rá Dean, félig megoldva a problémáját.
- Csak… - mutatta föl a cigarettás dobozát, és egy gyorsan összekotort gyufásskatulyát. Dean meglepődötten fölhúzta a szemöldökét.
- Egy, nem nézel ki olyan embernek, aki dohányzik. Kettő, még egy rohadt embert sem láttam, aki gyufát használna egy cigi meggyújtásához.
- Hát, mostmár ismersz - válaszolta Castiel puhán mosolyogva, és megvonta a vállát.
Mintha ismernélek.
- De tényleg.
- Négy éve leszoktam róla. Utolsó doboz - lóbálta meg megint a cigarettákat Castiel. Nagy, fekete betűkkel írták rá, hogy a dohányzás halált okoz.
Az élet maga is halált okoz.
- Miért?
Nem kapott választ. Igazából nem is akart. Halkan merengtek, és erre volt mindkettejüknek szüksége; néma csendre, nem olyan kínosra, inkább megnyugtatóra, mint a karamellás teagőz, és egy mellettük álló emberre, aki a hidegtől ütemesen összekoccanó fogakkal meghallgatja őket, még ha nem is beszélnek, támogatja őket anélkül, hogy egy pillanatig is hozzájuk érne. Aki elfogadja, és megvigasztalja őket túlértékeltre csipkézett szavak nélkül.
Egészen besötétedésig, amikor a nap már végleg lebukott a távoli hegyek gerincén. És akkor, mintha semmi nem történt volna, mintha kettő ismeretlen ember állt volna egymás mellett, elmentek, a lépcsőházban pedig Dean a másik férfi felé fordult.
- Köszönöm - mondta, majd Castiel kíváncsian felhúzott szemöldökét látva, gyorsan hozzátette: - Mármint a kekszet. Finom volt.
- Természetes, Dean. - Megnyugtató mosoly terült szét a férfi arcán, majd némán kinyitotta az ajtaját, és aznap már nem szólt egy szót sem.
Rájött, hogy utálja a cigarettafüst átható szagát, amit utána érez a szájában, a hajában, az egész bőrén.
_______________________________________
Másnap reggel volt, és Dean tövig nyomta a gázt. Az Impala motorjának búgása szinte elnyomta a kocsiban üvöltő gitárszólót. A férfi idegesen dobolta a ritmust a kormányon, és nem vett tudomást a vészesen elmosódó tájról.
A haján még érezte az idegesítő füstszagot; a csípős hideget, a mellette álló férfi mindent bezsongó hangját, a fakó eget, a napot, a napot, ami nem olyan félelmetesen volt jelen, várva, hogy egyszer fölégessen mindent, hanem relaxálóan reménytelin.
Amúgy késésben volt; először. Elaludt, és álmodott; aznap egy tisztáson ébredt. Eltemették, és elfeledték, betört egy boltba, az üveg az égre szóródott, és kilyukasztotta az elefántcsontszín bárányfelhőket. Az eső esni kezdett, valahogy perzselte a bőrét, és hirtelen ott volt az apja, a kezében megszokottan egy üveg sör pihent, azt ordította neki, hogy egy szörny, hogy egy senki, hogy az ő hibája minden, és legszívesebben megölné, ha tehetné. A szavak sebeket formáztak belőle, az apja művészként állt előtte, ő pedig érzéstelen szobor volt csupán, aki azzá vált, amivé akarta tenni.
Dean körül pedig minden forgott, körbe és körbe és körbe, szédülve xilofon hangját hallotta, olyan fülsiketítően édesen, azt látta, ahogy Sam négyévesként játszik rajta. Lustán az ajtófélfához állt, és nézte, ahogy a kisfiú élvezetesen ütögeti a hangszert.
Egy kezet érzett a vállán, először lágy narancsvirágillat lengte be, majd füst, véletlenül sem nézett hátra, mert félt, hogy vége lesz.
Az anyja átsétált a testén. Dean megfordult, és Castielre nézett. Némán kérte, hogy vigye onnan. Könyörgött. Ő nemet intett.
Sikoltást hallott, a forróság elviselhetetlen volt, a füstszag hangosabbá vált, fulladásba torkollt, elnyomva a xilofont. Dean az öccséért rohant, de ő nem volt ott. Tollak hullottak az égből. Eleinte feketék, meg fehérek, aztán olyasmik, mint egy sasé, végül egészen apróak és hófehérek, amik belezuhantak a szemébe, a hajába, betömték a száját, és a füleit, a mellkasáig értek, és ő lélegezni sem bírt.
Görcsösen nevetett, az őrültség elnyomta az addig ereiben lüktető depressziót, képtelen lett volna sírni, ezért csak pasztellkék vért köpve röhögött, a tüdeje égett, és érezte a fémcsontokat csikorogni a testében, tudta, hogy összeomlanak éppen, egymásba esnek, a szervei pedig fölszúródnak rájuk, és megsemmisülnek.
Sam fölébresztette. Nagy lélegzeteket vett, a szobát vacogó izzadságszag töltötte be, rázta a hideg, és fél nyolc volt. Akkor kellett volna indulnia.
_______________________________________
Eközben Castiel újabb adag újságkupacot próbált kiadási idő, és téma szerint rendszerezni, miközben a boltban tartózkodó másik férfi lustán feltette a lábát egy spanyolnyelvű könyvtorony tetejére, amit jelenleg éppen el kellett volna pakolnia. A kezéből mogyoróvaj- meg juharszirupillat terjengett, biztosítva, hogy az aznapi cukoradagját sem kívánja elmulasztani.
- Szóval, milyen az új lakás? - vonta fel a szemöldökét, majd inkább fölállt, a táskájához lépett, és fél doboz rágót öntött a szájába. - Már nem azért, de elég szárnyaszegettnek nézel ki.
Castiel hallgatott.
- Bár mikor nem? - morfondírozott tovább a másik, és pótcselekvésként papírrepülőt kezdett hajtogatni a rumlis asztalon föllelhető egyik számlából, végül inkább az előbbi helyzetét vette el, és állig érő haját az arcába hajtotta. - Amúgy hallgatlak.
- Barátságos, és gyönyörű. Rózsaillat van, a parketta pedig tényleg fából készült. Meg a szomszédok is rendben vannak - válaszolta Castiel, az utolsó szavakat érdekes hangsúllyal, gondolkodón megnyújtva.
A másik férfi fejében megfordult, hogy vajon Castiel milyen fontos szempontok szerint keres házat, és arra jutott, hogy az ablakba kihelyezett muskátlik meg a közelben élő kölyökmacskák előkelő helyet foglalnak el a listán.
- A szomszédok… rendben vannak? Olyan csendes seggfejek, mint te?
- Eddig csak az egyiküket ismertem meg jobban. Ő… nem olyan típus, mint én. Szerintem nem kedvel túlzottan, fölébresztettem, meg ilyesmi.
- Akkor elég nagy faszfej lehet, mármint ki nem bírhat egy olyan szerencsétlen fickót, mint amilyen te vagy, Cassie? - rázta meg fölháborodottan a fejét a másik férfi, de a hangjában mosoly bujkált.
- Ez kedves tőled.
- Nem annak szántam, csak érted.
Kényelmes csönd áramlott közéjük, amikor senki nem tud semmit mondani.
Ekkor egy vörös hajú nő tört be szinte az antikváriumba. Platform-talpai alatt vészjóslóan kopogott a linóleum.
- Gabriel, megmondanád, hogy mit csinálsz?
Az időközben fotelben terpeszkedő férfi fölpattant, a félig meghajtott papírt egy videóstócra hajította, majd meglepettségében mézes hangon köszönt.
- Óó, Anna, mi szél hozott?
- Itt dolgozom, mondjuk. Dolgozom. Nyomtassak neked meghatározást hozzá?
- Egen, köszönöm, és akkor már hozz egy kávét is, extra tejjel, és tripla cukorral.
Anna fölhúzott szemöldökkel állt egyre vörösödő fejjel az ordibálás szélén, az árnyéka a falra vetődött, már csak a villámlás hiányzott volna a teljes drámai összhatáshoz (meg az, hogy Castiel pár történelmi folyóirattal való birkózás közben ne azon sopánkodjon, hogy annyi tejjel, és cukorral teljesen elveszik a kávé kesernyésen megpörkölődött íze, de ezt legalább igazán halkan tette).
- Az ünnepek után kirúglak.
- Az ünnepekig még nagyjából két hónap van hátra - válaszolta Gabriel jókedvűen, nagyképű félmosollyal az arcán.
- Úgyis csak félállásban vagy itt, ettől még nem megy tönkre semmi - mondta nyugodtan Anna, bár inkább úgy tűnt, hogy ezzel magát akarja motiválni, és nem a beszélgetést folytatni.
- Ezt úgy mondod, mintha Balthazar, meg Uriel normálisabban dolgoznának. De legalább itt ez a jómadár Castiel, aki három ember munkáját is simán elvégzi, sőt.
Mindketten a jelenleg polcokról port törlő férfi felé biccentettek, aki egy darabig úgy akart tenni, mintha nem hallott volna semmit, majd szégyenlősen feléjük fordult, és gyenge mosolyt erőltetett magára. A gesztust egy fekete-fehér fényképgyűjtemény bánta, amely a polc mögött kívánt öngyilkos zuhanást véghezvinni. Castiel szóra nem, csak egy sóhajra méltatta, majd szintén a földre vetette magát, és pár másodpercen belül győzedelmesen vissza is helyezte az antik darabot.
Anna és Gabriel egymásra néztek; míg az előbbi szeme szikrákat szórt, az utóbbi gödröcskékkel mosolygott, majd rágózva egy mindenki számára ismeretlen retro discodalt kezdett dúdolgatni.
Castiel leporolta a norvégmintás pulóverét, és a polcsorra mosolygott.
Imádta a munkáját.
Három órakor végzett, és ilyenkor mindig túlságosan elgondolkodva gyalogolt végig a járdán hazafelé. Fázósan borította magára a burgundi kardigánját, és mostmár elég rossz tervnek gondolta azt, hogy a reggel beállt (pillanatnyi) napsütésre való tekintettel végül nem hurcolta el magával a kabátját.
A kovácsoltvas-kerítés előtt megállt, majd a szatyrából kivette az elméretezett kulcscsomóját, és benyitott. A hátsó kertből nevetést hallott, majd pár üveg hangosan csilingelő összekoccanását.
Tompán hallotta, ahogy beszélnek, csak egészen halkan, mintha valaki dúdolna, lustán, és altatóan, a fáradtan homályos légbe remegve.
Emlékezett rá.
Emlékezett az altatótól szétfolyt világra, ahol nem voltak gondolatai, csak a gyógyszerszagra gondolt, meg az idegesítően mocskos hófehér falakra, és akkor klausztrofóbia, majdnem belefulladt a létének minimalizmusába, Michael pedig az ágya lábánál ült, egy örökké tartó mindegy milyen nap délután. Amikor ránézett, el akarta takarni a szemét, olyan világos volt az ablakon beszűrődő erős napfénytől, de a karjai nem mozdultak, és ő csak a perzselően jégszínű, vakon síró szemeit tudta kivenni, amelyek onnantól kezdve figyelték minden lépését. A szavak a fejében a morfium kontrollált lüktetésétől függtek, olyan ritmusban törtek elő, ahogy az anyag a szervezetébe jutott, és ő heteken át nem tett mást, csak feküdt, és halott volt.
A ház sarkánál álló férfi hangja törte meg.
- Castiel, jól vagy? - Sam összeráncolta a szemöldökét, és a kerítésbe kapaszkodó férfit figyelte.
- Ó, igen, persze, csak elkalandoztam. Megyek is föl.
Hamis mosolyok hamis dallamának hamis utánzata.
- Öh, ha van kedved, akkor hátrajöhetsz. Van sör. Meg bor is, valami olcsó műanyagflakonos.
- Nem igazán, nekem…
- Nem muszáj innod belőle, nagyon szar. Akciós volt. Szerintem a fele cukor. Vagyis, kéne egy ember, hogy meggyőzzem Deant meg Charliet, hogy volt értelmes fölvennem az ógörög nyelvet, meg a római jogi repetitóriumot az egyetemen, és te elég megfelelőnek tűnsz ehhez, úgy értem, józan vagy, meg értelmes.
Castiel bizonytalanul biccentett.
- Jogra jársz?
Sam valami ühüm-félével válaszolt.
- Megnézem, mit tehetek - mondta Castiel komolyan, majd a ház túloldalára sétált.
Kertjük igazából nem volt, hacsak nem nevezünk annak egy szétszáradt vörösfenyőt, a térdig érő füvet, meg az omladozó kisházat, ami kellően apokaliptikus benyomást keltett.
Dean és egy vörös hajú nő egy műanyag asztal mellett ültek összecsukhatós székeken, néha pedig nagyot húztak az előttük álló üvegből. Charlie esetében ez tényleg egy flakonos bornak csúfolt, irreálisan grapefruit-színű lötty volt.
- Kolesz minőség - mutatott magukra a nő, idegesen birizgálva a Moondoor feliratú pulcsijának cipzárát. - Amúgy Charlie - nyújtotta oda vigyorogva a kezét a férfinek.
- Castiel - felelte a másik. - Amúgy Sam jól tette, hogy fölvette az ógörögöt, és a római jogi repetitóriumot - hadarta hozzá rezzenéstelen arccal. Dean majdnem visszaköpte a sörét.
- Ó, ő most komolyan ezzel csalogatott ide? - nevetett Charlie, és rosszallóan az időközben visszatérő Samre nézett.
- Oké, tévedtem, te józanul sem vagy jó meggyőző erő.
- Miért, ez igazán meggyőző volt! - rázta a fejét Dean.
Castiel nem tudta eldönteni, hogy hagyja eluralkodni magán az érthetetlen keserű érzést, vagy egyszerűen csak nevessen.
- Nem így gondoltam - nézett rá Sam. Vidám volt.
Castiel inkább keserűen mosolygott, igazából órákon át, és végül ragacsosan átitatódott rá. Elfelejtette, hogy neki most melankolikusan jázminillatú füstölők társaságában a félhomályban kéne ülnie az üres fehér lapok előtt, szenvedve, magányosan, és nem pár ismeretlen emberrel egy romos kertben nevetni, amikor Charlie magára borítja az egész üveg bort, majd Deant is leönti vele, mert segítenie illett volna, és nem egészségesen röhögni rajta.
Nem jutott eszébe, hogy neki nem ez a sorsa, hogy nem ez a végzete, hogy ilyen apró dolgok miatt nem lesz senki büszke rá. És mosolygott, görnyedve, és levegőt kapkodva, és boldogan, és igazán.
Fél hét volt. Sötétedett. Charlie telefont kapott egy Gilda nevű nőtől, és elköszönt. Dean a kapuig kísérte, majd megölelte, a nő pedig jókedvű félmosollyal az arcán halkan megszólalt.
- Már nem azért, de ha bírnám a pasikat, akkor biztosan odáig lennék érte. - Enyhén Castiel felé bökött a fejével. Dean köhintve bólintott. - Gondoltam.
- Mit? - Dean próbált úgy tenni, mintha nem értené, mire Charlie sokat mondó tekintettel nézett vissza rá.
- Semmit - paskolta meg Dean hátát, aztán megfogta a nyikorgó kaput, és kilépett rajta, a férfi pedig pár lélegzetig még ott állt, aztán lassan visszament a többiekhez. Finnyásan a pólóját nézegette, és azon gondolkozott, hogy a cukros lé milyen károkat okozhatott benne.
- Szerintem átveszek valami kevésbé… ilyet - jelentette ki, majd Castiel felé fordult. - Szerintem neked nem kell pakolnod, vagyis, gondolom amúgy is elraboltunk pár órát az életedből, amit filozofálással tölthettél volna, meg ilyesmi.
- A filozófia nem tartozik annyira…
- Oké. A lényeg, hogy Sam pakol. Majd segítek neki, csak... Te menj, ha akarsz, vagy mittudomén - hadarta Dean.
Sam a terítőt törölgetve halkan azt mormogta, hogy köcsög. Valahogy érezte, hogy Dean nem fog visszamenni neki segíteni.
Ketten a lépcsőházba léptek.
- Szóval, a filozófia nem tartozik az érdeklődési körömbe. Valahogy csak tényekre van szükségem, és az ilyen ágazatok ezt nem adják meg.
- Miért beszélsz mindig ilyen kurva hivatalosan? - Mindketten elrévedtek. - Mármint, miért van ilyen kurva hivatalos stílusod, így... mindig?
Védőfalat állítok magam elé, gondolta Castiel, de néma maradt.
- Csak… Hagyjuk - tette hozzá inkább Dean legyintve, és az ajtójuk elé állt. Castiel hallgatott. Kulcs csörgött, zár fordult.
- Hé, Dean. - A férfi egy pillanatra lefagyott. - Csak… Kövesd az álmaid!
- Ja, te pedig idézgess nyálas művészfilmekből, amik az életről szólnak - válaszolta, és becsapta maga mögött az ajtót. Az üveg megremegett tőle.
Legyökerezett lábak. Apró vágy egy visszatérésre. Percek.
Castiel inkább lement segíteni Samnek.
_______________________________________
Dean szerette az éjjeli szitáló esőt, és szeretett a betonba rúgni, és szeretett alkoholtól mámorosan nőket fölszedni, miközben a zene a tüdejében dübörgött. Leginkább így sorrendben.
Az ajtó felett a Roadhouse felirat egyik o betűje kiégett. Dean benyitott.
A fények frusztrálóan villogtak, a zene minden egyes elektronikus ringásába beleremegett a tömeg.
Dean a pulthoz nyomult, és egy vodkát rendelt.
- Dean! - A pultos egy szőke lány volt kiszaggatott farmerben, és túlméretezett, rojtos trikóban. Az arca sápadtnak tűnt a kéken vibráló félhomályban. - Nagyon rég jártál errefelé. - Amikor a zene még hangosabbá vált, és az emberek ritmustalanul ordítani kezdték a refrént, közelebb hajolt a férfihez, és kiabálva megismételte.
Dean nem válaszolt, csak a háta mögé nézett, és egy darabig figyelte a tömeget.
A Roadhouse egy igen lepusztult romkocsma volt kék fényekkel, isteni hamburgerekkel, és olcsó árakkal, körülbelül az egyetlen éjszakai hely a környéken, így mindenki ismerte, vagy legalább hallott róla. Ennek megfelelően nem is kellett különlegesnek lennie ahhoz, hogy bevonzza a látogatókat: a régi rockos vonalt követte félig-meddig, ha a terem szélére tett használt faasztalok, és a falon lógó régi zenekarok kinagyított lemezborítói eleget tettek egy ilyen kijelentésnek.
- Ilyen idegesítő zene egy ilyen helyen. Elég megszentségtelenítés-szagú - bökött a fejével a poszterek felé.
- Péntek van: "utazás a szinti-pop világába". Muszáj ilyesmiket is beiktatnunk.
Dean idegesen dobolt a lábaival. A lány lecsapta elé a jéggel teli poharat.
- Kösz, Jo - mondta Dean először. Aztán másodszor, és harmadszor, és sokadszor, és sót nyalt le a csuklójáról, majd citromba harapott, és talán beszélgetett is valakivel, akinek pupilla nélküli szemek, élet nélküli lelkek voltak a kulcscsontjára tetoválva, és ez a nő közben kiment a mosdóba, és rikító színűre rúzsozta az ajkát, majd haza indult, és Dean nem ment vele. Aztán csak egyedül ült, és nem fogott fel semmit, ahogy a zene üvöltött, és szánalmasan ordította a szám szövegét, amit mindenki,
/i want to know how to survive in the nightlife,
the truth and dare of the drug for the first time/,
aztán valamikor Jo odament hozzá, és megkérdezte, hogy jól van-e, ő meg feleseket kért, de erre azt felelte, hogy nagyon haza kéne mennie.
Ő pedig újra belerúgott a betonba, csak akkor szakadt az eső, a víz elmosta az izzadt órákat, és csak egyfajta alkohollal hígított magány maradt, ahogy a cseppek kopogtak a bőrkabátja hátán.
_______________________________________
Castiel az ablakánál kialakított kuckóban ült, és cigarettázott. (Még mindig gyűlölte az egészet.) Hajnali három. Füst. Lázlátomások. A párkányon egy kihűlt rooibos teával teli bögre pihent; orgonamintás volt.
Castiel veszettül fázott; fogkocogtatva reszketett, a kezeit óvatosan a térde köré fonta, nehogy kiégesse a pólóját [a Duchamp-féle dadaista Mona Lisát ábrázolta négyszer, eltúlzott pop art stílusban. Gabrieltől kapta egy munkahelyi karácsonyi húzás alkalmával, mert szavaival élve „Mona Lisa olyan kurva művészi, mint amilyen te
vagy, Cassie, boldogkarácsonytremélemtökreörülszneki”].
Aztán hallotta, ahogy valami eltörik a lépcsőházban, majd valaki nagyon választékosan, és nagyon hangosan káromkodik. Pár másodpercnyi tétova fülelés után végül lassan feltápászkodott, és kinézett az ajtón.
Dean a korlátnak támaszkodva reszketett. Csuromvizes volt, és nagyon úgy nézett ki, mint egy elkeseredett alkoholista.
- Dean, te…? - Castiel hosszú ideig nem fejezte be a mondatot, csak egy kicsit közelebb állt a férfihoz, majd egy darabig figyelte. - Jól vagy?
Dean nemet intett a fejével, és nem nézett rá.
- Mi volt az a hang? Mármint a törés.
- Az ajtóazüveg, bassz’meg - Dean hangja rekedt volt, és mély. Castiel lenézett; a földszint padlóján szilánkok hevertek mindenütt. Ekkor látta meg a férfi kezén áthaladó vércsíkot. - Sam nem láthat így, nemnemnem. - Dean hangja tele volt keserűséggel. Castiel nem válaszolt. - Csak… Túl… - a férfi nagyot lélegzett, egy pillanatig még erősebben dőlt a korlátnak, majd kiegyenesedett, és szembefordult Castiellel. - Hagyjuk. Hazamegyek, és majd akkor, fffaszom.
- Aludhatsz a kanapémon - hadarta a másik. - Mielőtt még meggondolom magam. Nem akarom, hogy veszekedj a bátyáddal. Ő az egyetlen biztos dolog az életedben.
Tudta, hogy soha nem mondta volna ezt, ha Dean nem lett volna annyira részeg abban a pillanatban. És ha ő nem lett volna annyira magányos. Nagyjából.
- Tök jjjjjófejj vagy, ok?
- Dean, gyere - intett az ajtaja felé, majd kinyitotta, a férfi pedig bizonytalan, támolygó léptekkel követte.
Nem tudta egészen megállapítani, de úgy tűnt, hogy alaprajzra ugyanolyan Castiel lakása is, mint az övéké. Az ajtón belépve egy apró konyha, egy túldíszített vasfogas, és egy dobozokból meg kanapékból összetákolt nappali várta. Jobbra egy folyosó három ajtóval. Az utóbbi pszichedelikus hullámzásba kezdett, amint ránézett.
- Elég kezdetleges, és bocsánat a rendetlenségért. Rengeteg még becsomagolt cucc van így mindenfele. Mindenki szerint az a fajta öregember leszek, aki még a margarinos dobozait is megtartja, és nem mondanám, hogy ellenkeznék. Amúgy pedig túl sokat beszélek.
- Nekedajó, a legtöbben nekem azt mondják, hogy én nem is leszek öregember. Érted. Kipurcanok.
Castiel egy darabig nézett rá, majd kivette a kulcsot a zárból.
- Vedd le a cipőd, meg ott a kanapé. Tudok adni pólót. Mindegyik kínos. Ez is kínos - a bajszos Mona Lisa mintára mutatott. - Ne köszönd meg, és semmi.
Dean ügyetlenül kilépett a cipőjéből, miközben a falnak támaszkodott, majd a hajába túrt.
- Éhes vagy? Van joghurtom, meg sütőtököm. Ó, és zabkorpa is. Nem tudom miért. Gondolom nem túlzottan akarsz semmit.
Értetlen fejrázás.
-Amúgy, halk megjegyzés, de… nem lenne jobb hazamenned, úgy értem, hogy fogod kimagyarázni Samnek, vagy ne aggódjak miatta?
- Kurvára nemtom’ Cas, csak… aludni, oké? - rázta meg a fejét Dean, és látszott rajta, hogy ez a pár szót is nehezen szedte össze. Aztán szabadkozni akart, de végül csak egy pólót kért (az övé csatakos volt, és vodkaszagú), és a kanapé felé indult.
Az utolsó, amit érzékelt, hogy Castiel letörölte a hamut az ablakpárkányról, és megkérdezte, hogy kér e pokrócot.
_______________________________________
Papírlap halk zizegése, és kanál csengése.
Castiel éppen tejet öntött egy cicás grafikákkal díszített müzlistálba. Dean összerezzenve ébredt fel.
Első észrevétel: elvágott kézfej.
Második észrevétel: nem álmodta a Castieles incidenst, ami kissé azért kellemetlenül érintette.
- Jó reggelt! - köszöntötte mosolyogva az asztalnál ülő férfi. - Hogy érzed magad?
Dean a kába, az összezavarodott, és a nyugodt között vacilált.
- Jól.
- Kérsz reggelit?
- Hány óra van?
- Hány óra van?
- Kilenc. Nem akartalak hamar felkelteni. - A Castiel hangjában lévő éltől libabőrös lett.
- Nem, sietek.
A másik férfi némán bólintott, Dean pedig felkelt. Castiel pár pillanatig maga elé meredt, majd a lappal a kezében fölállt, és olvasni kezdte.
- Mert tudom az idő mindig idő
S a tér csak tér és mindig az
S ami létezik csak az időben létező
S csak a térben igaz
- mondta, és a hangja beúszott mindent, és az inak a nyakában megfeszültek, a szavai pedig csontokban rezegtek, ahogy pár másodpercig csendet teremtett, majd hangosan levegőt vett.
- Örülök hogy olyanok amilyenek a dolgok
És lemondok az áldott arcról
S a hangról is lemondok
Mert nem reméltem hogy visszafordulok
Hát örülök, mivel szerkesztenem kell valamit
Aminek örüljek…
Dean felhúzta a szemöldökét.
- Ez micsoda?
- T S Eliot. Hamvazószerda. Gyönyörű. - És a hangja újra reszketeg lett, elgondolkodó, elhaló, és a kezeit tördelve letette a papírlapot az asztalra.
- Nem vagyok otthon a költészetben.
- Senki nincs otthon a költészetben; ez a legszebb benne. Aki igen, az hazudik. A költészet… nem létezik. Az ember teremti meg saját magának. Az otthon pedig csak… történik, embertől függetlenül - mondta Castiel. - Az otthon bizalom. Szerelem. Nem az ember dönt róla. A költészetben pedig az ember csak megbújik egy időre, de nem örökké.
Dean nem mert lélegezni. Nem is értett egyet vele, és vitatkozni akart, de nem tette. Nem tudta, hogy miért tenné. Nagy levegőt vett, majd hangosan kifújta, egyszer, ötször, százszor.
- Csak azt akartam mondani, hogy köszönöm. És nem tudom, hogy mi a francot csináltam, vagy mondtam tegnap, de… ne vedd komolyan. Kilencvenkilenc százalékban faszság volt. Nem is emlékszem rá - hadarta. - Póló?
- Maradjon nálad. A szennyesbe tettem a tiédet, majd visszaadom. Amúgy pedig meglepően normális vagy részegen.
Dean köszönésképpen mosolyogva bólintott, a cipőjébe lépett, majd a kabátját felkapva az ajtó felé indult. Lenyomta a kilincset, és persze, hogy kurvára zárva volt.
Kínosan Castielre nézett, aki gyorsan a kulcs után kapott, kinyitotta, majd halkan mormogva elköszönt.
Kilépve Dean fájdalmasan grimaszolt, és az ajtó becsapódása után a falba akarta verni a fejét, majd leugrani a lépcsőn, és sok ideig nem folytatni kommunikációt emberekkel (értsd, mondjuk soh).a
Végül kinyitotta az ajtót, fázósan átsétált az erkélyen, és a lakásukba lépett.
KÖTELEZŐ CSILLAGOZGATÁS:
* A Roadhouse-ban elhangzott, Dean által részegen üvöltött sorok az IAMX - Kiss and Swallow című számából valósiak. A szám meghallgatható itt, juhéj.
** A Hamvazószerda Vas István fordításában található meg, és eme linken olvasható el az egész, angolul-magyarul, valamint meg lehet hallgatni a szerző elődadásában is,
Címkék: destiel, hurt/comfort, Memento Mori, regény, slash, Supernatural
2015. február 17., kedd @ 12:59 / 6 tejbegríz
Please view with Google Chrome in a screen resolution of 1280 x 800.
Picture from: Tumblr All rights reserved 2011 - Infinite.