Sherlock unatkozik

Ez már annyira fluff, hogy elbújok valahova, és onnan figyelem gonosz nevetés közepette, ahogy a nyakatokba ömlik az instant-szivárvány. Pontosan arról szól, amire a cím utal. És ráadásul kihívás is.

Megadott szavak: sajt, petrezselyem, hajgumi, vér

Vigyázat! Sherlock gumicukrot is eszik benne. Ráadásul az eredeti verzióban össze is fogta a haját, de ezt a témát hanyagoljuk. Ja, és vicces próbáltam (talán) lenni. So, let's kill me please.

A kés pontosan tőle két centiméternyire fúródott a falba.
- Sherlock! - kiáltott rá John a kanapén heverésző férfira, és a konyhába belépve lepakolta a nehéz Sainbury’s zacskókat. Sherlock nem mozdult.
- Unatkozom - panaszkodott, és fájdalmasan társára nézett, aki éppen a hűtőbe próbált betuszkolni egy dobozos tejet. - Nincs semmi gyilkosság. Milyen világ az ilyen? - tette föl a költői kérdést. John inkább nem válaszolt semmit, továbbra is az általa vásárolt dolgok bepakolásával vesződött.
- A lekvár nem fér be a hülye kísérleteid miatt - morgolódott, azután csodálkozó tekintettel egy befőttesüveget mutatott Sherlock felé. - Ebben komolyan lábujjak vannak? - kérdezte idegesen, mire a kanapén fekvő férfi bólintott. John elborzadva tette le a konyhapultra. - Amúgy meg te mindig unatkozol - jelentette ki, kezében egy sajttal hadonászva, ami éppen elfért a kiszabadított helyen, a lekvárral együtt. - De attól függetlenül nem kéne késsel dobálnod bárkit, aki beérkezik az ajtón. Mi van, ha Mrs. Hudson az? - kérdezte mérgesen a férfi.
- Ó, ő már megszokta… - vonta meg a vállát elgondolkodva Sherlock. - És amúgy sem dobog annyira a lépcsőn, mint te - mosolyodott el.
John hümmögött.
- Lehetséges.

***

- Unatkozom! - Sherlock kiáltására John fölsóhajtott, aztán diszkréten behajtotta a szobaajtaját, hogy egy kicsit halkítsa a lakótársa panaszkodását.
Sürgősen munkát keresett. Nagyon sürgősen. Sherlock elviselhetetlen volt hosszútávon, főleg, ha nem voltak bűntények, amiket megoldhatott. Ilyenkor kísérletekkel foglalta le magát, ami azt jelentette, hogy a rendes ételeit kitelepítette a hűtőből az erkélyre (igen, nyáron is, amikor pár pillanat alatt megromlanak. Szerencse, hogy tél volt.), hogy vérrel teli flaskákat, és különböző emberi testrészeket tegyen a helyükre, megfigyelés céljából. Legalább, ha munkában volt, ezeknek nem volt szem- és fültanúja.
Sherlock még egyszer megismételte a mondanivalóját, azután végre csöndben maradt, így John elmélyülten böngészhetett az állások között, bár már tízszer végignézett minden lapot.
Pár óra elteltével ment csak ki a szobájából, akkor is egy bögre kávéért, annak reményében, hogy a lakótársa alszik. Nem volt szerencséje. Utólag rájött, hogy észre kellett volna vennie, hogy mennyire csönd volt a lakásban.
- Sherlock… te…? - hebegte és a sámlin ülő férfire nézett, aki egy kisasztalon vizsgált pár szemet.
- Kísérletezek.
- Igen? - húzta föl a szemöldökét John, azután félve közelebb lépett, megkockáztatva, hogy elhányja magát.
- Ne gyere közelebb!
- Miért?
- Egy, hányni fogsz. Kettő, ha egy másik ember is van a szobában, az lenyomja az átlagos IQ-szintet. - hadarta még mindig a szemeket tanulmányozva. - És szerintem a gyermekorvosi állás a legjobb, az fizet a legtöbbet, és pár metrómegállónyira van csak.
John néha tényleg azt gondolta, hogy Sherlock olvas a gondolataiban. Vagy csak valami hülye apróságról derítette ki, mint a farmerja combrészén lévő apró zsírfolt, vagy az elaludt, kócos haja.
- És pontosan mit is vizsgálsz? - hajolt egy milliméterrel közelebb John.
- Mondom, hogy unatkozom… - sóhajtott föl fájdalmasan Sherlock, azután meggyújtott egy gyufaszálat, és a kísérleti alanyaira dobta.
Jobb, hogy John ott maradt a helyén.

***

Sherlock nyöszörgött, majd egy nagyot kortyolt a kezében tartott bögréből. Azután megint nyöszörgött. John átfagyva kucorgott mellette, körülbelül tíz perce ért haza egy rosszul sikerült állásinterjúról, de az ujjait még mindig nagy bajlódás árán tudta megmozdítani.
- Semmi ügy? - húzta el a száját, és a készségesen odaadott laptopjának hátulját vizsgálta. Igazából Sherlock eltulajdonította tőle, amikor nem volt otthon, mondván, hogy nem fog rajta munkát találni. Talán igaza is volt.
A férfi beleivott a teájába, fintorgott, majd még mindig a képernyőt figyelve nyújtotta a bögréjét John felé.
- Tegyél bele még egy kanál cukrot.
- Mennyivel szoktad inni?
- Hét.
- Mennyi? - kérdezett vissza John, de azért elvette Sherlock kezéből a teát, és tett bele egy kilencediket is a biztonság kedvéért, hogy a lakótársa befejezze a sóhajtozást. - Ennek petrezselyem illata van.
- Azért mert petrezselyemtea - motyogta egyértelműen Sherlock, és még mindig a rendőrségi jelentéseket figyelte, azután apró mosolyra húzva a száját elvette Johntól a gőzölgő italt.
- Abba nem hinném, hogy szokás cukrot tenni. Meg tejet sem.
- Finom - vonja meg a vállát Sherlock.
- Oké - hagyta rá John. - Asszem’ elmegyek fürdeni - jelentette ki, azután pár percig habozva állt a szoba közepén, hátha a másik válaszol valami beleegyezésfélét, de még mindig a laptopjában kutakodott, így végül a törülközőjével fölszerelkezve bement a fürdőszobába, ahonnan pár perc múlva mérges tekintettel ment ki, becsapva maga mögött az ajtót.
- Sherlock - ordította, és a férfi elé lépett. - Miért van a mosdókagylónk kettéfűrészelve?

***

John morcosan nézett a sípoló mobiljára valamikor hajnali öt, és nyolc között. Ez nála az iszonyúan korán kategóriába tartozott, és csak akkor kelt föl ilyenkor, ha valamilyen teendője akadt. Vagy ha elfelejtette lehalkítani a telefonját éjszakára, és valaki valamilyen elhalaszthatatlan dolgot akart rázúdítani reggelente.
A kijelzőn a 6:23 számok villantak föl, meg a csálé karácsonyfájuk, amelyet pár nappal azelőtt állított be háttérképnek. Öt új üzenete érkezett. Hunyorítva nézett a telefonjára.
Hol tartjuk az ollót? SH
John továbbgörgetett.
Válaszolj. SH
Felsóhajtott.
Most! SH
Mély, nyugodt lélegzetet próbált venni.
JOHN!! SH
Dühösen meredt a kijelző sarkában mosolygó Sherlock képre, és azon gondolkodott, hogy a férfi miért monogramozza minden üzenetét.
Nem értem, hogy hogyan tudsz eddig aludni. SH
Abban a pillanatban érkezett még egy üzenet. Mérgesen húzogatva a mobilon az ujját megnyitotta.
Megoldottam. SH
John félig kómás, félig idegbeteg állapotban vánszorgott ki a konyhába, ahol Sherlock éppen egy gumicukros csomagot majszolt boldogan.
- Hol tartjuk az ollót? - kérdezte, és békítően a lakótársa felé nyújtotta a zacskót, amelynek a széle enyhén megpörkölődött.
- Kösz, nem kérek - motyogta John, aztán összeráncolta a szemöldökét. - Te… te most komolyan meggyújtottad?
- Nem találtam az ollót - vonja meg a vállát Sherlock értetlenül, és a szájába hajít egy piros (égett) gumimacit. - Amúgy nem baj, hogyha… szóval… szénné égett a papucsod.
- Tessék?
- Azzal próbáltam elállítani azt, hogy megégjen a csomag, és nem sikerült - hadarja. - Néha annyira értetlen vagy. De összesöpörtem a darabjait. - magyarázta, és a szoba közepén lévő hamuhalmazra bökött.
John már túl sokszor borult ki azon a reggelen.
- Biztos nem kérsz belőle? - nyújtotta felé Sherlock a zacskót, mire a lakótársa leplezetlen idegességgel az arcán megrázta a fejét. Ő vett belőle egyet.
- Szóval… a papucsom egy nagy adag hamu?
- Nem, a talpából maradt egy kicsi. A szobád elé tettem.
- Remek!
Sherlock letette egy csomagot, és egy hajgumit a csomag szájára téve bedobta az egyik fiókba (az evőeszközök közé). John megjegyezte magában, hogy el kell pakolni valahova máshova.
- Csináljunk valamit, unatkozok!
- Még mielőtt fölvetnéd, nem cluedozok veled.
- Az egy értelmetlen játék, logikátlan játékszabállyal - rázta meg a fejét kelletlenül Sherlock. - Még mindig unatkozom.
- Még mindig idegesítő vvvvv… - kezdte John, de a lakótársa beléfojtotta a szót. - Sher…? Miért csókoltál meg?
- Unatkoztam.