lightning could strike

Destiel kísérleti angst, vérkönnyek, meg a drága, zavart dőltbetűfétisem.

Mert most van a Comic Con, és kaptunk részletet /tejóégtejóégtejóég én meghalok októberig/, és nekem csak most esett le, hogy ez az egész démonos dolog mennyire fájni fog fangirlködő szilánkokból összeragasztott szívecskémnek, no.

Oh, és az inspirációt [oké, inspiráció Broccolitól is van némi, aki egy szivárványszínű banánturmix, az, és írt egy baromi édes kommentet, amin szabályosan meghaltam vagy ötvenszer, és itt is köszönöm, és ha ez a fic nem lenne ennyire szörnyű, akkor küldeném is neki, de hát így szóval nem], a címet, meg az elején lévő idézetet is ebből a rohadtcsodáscsodás fanvideóból loptam el, amit most rögtön nézzetek meg akár a fic olvasása helyett is pls, aztán pedig próbáljátok azt mondani, hogy ezek ketten nem habarodtak bele egymásba betegesen. Naugyehogyugye.

Az óriási kihagyásért meg így is bocsánat, kicsit össze kellett szednem magam, az elmúlt majdnem hogy két hónapban pedig a kezeim közül kiadott öö... cuccukról nem beszélünk. Egyszerűen nem.

Amúgy pedig tényleg rémesen kísérleti lett, merthogy:

~ nem szoktam POV-ban írni

~ főleg nem Castiel POV-ban

~ főleg nem úgy, hogy Dean-nek szól.

~ főleg nem, hogy démon!Dean-nek szól.

Szóval szenvedjétek végig velem.

/van enyhítő rémesen imádnivaló zene, itt ni, mert Hans Zimmer egy földönkívüli, azért: ▲/
{és én most elvonulok a sarokba pityeregni ezen a kettőn}

lightning could strike;

/illuminált felhők/

„love is passion.

o b s e s s i o n.

somebody you

can’t live without."

illuminált felhők csattannak szét a lelkeden, tudod?

és én nézem, és figyelem, ahogy vért nyelsz, és lihegsz, de igazából csak meg akarsz ölni.

én foglak megölni, dean.

a gerincednél kezdeném, felhasítanám a húsod, darabokra tépném az izmaid, és nem éreznék semmit, mert te nem az vagy, akit ismertem. élvezném, ahogy kihunyna a fény a szemedben, ami mostmár nem olyan nyári napzöld, mint a fű az egyetlen otthonodban, hanem zord, és sötét, és megviselt.

majd amikor a halott nyakadba szívnék, és fulladoznék a tömény hullaszagban, egy pillanatig éreznék valamit abból, amit te évekig kibírtál, de én egy percig sem…

az önutálatot, a hűséget, a szeretetet, és nem csak valami vágyat, ami sosem létezett.
sosem létezett. mindketten tudtuk ezt, mégis tettettük, hogy ott van.

- Cas.

Mosolyogsz. A vigyorod végtelenül gúnyos, egy pillanatig téged utállak érte.

- Hogy tetszik az új személyiségem?

Nevetsz. Egy kést rántasz elő a gyűrött bőrkabátod alól, mindenütt vér borítja. Nem merek belegondolni, hogy kitől származik.

- Vagy jobban tetszett az a lojális seggfej, aki követte az utasításaidat, mert azt hitte, hogy bízhat benned? Ha tudnád…

Nem hátrálok, te pedig közelítesz, én csak állok, és várok valami olyasmire, ami hitet tudna adni, apró pislákoló reményt, amely aztán pár percen belül villódzva kihunyna, ahogy a kés beleváj valamelyikünk húsába.

- Azt mondtad megmentesz.

A hangod ironikusan vékony, és sértődött fejet erőltetsz magadra, majd rögtön undorítóan nevetsz a saját vicceden.

Te nem ő vagy.

Te egy szörnyeteg vagy.

közelítesz, és vibráló haláltáncot lejtenek a lámpák, alkoholbűz áramlik belőled, meg cigaretta, mint a bárban, ahol kettesben voltunk még évekkel ezelőtt, amikor még remény volt, és nem végzet.

én pedig lenyelem a kátrányt, és rekedten felköhögök, te jössz, a cipőd hangosan koppan a kőpadlón, a homlokodat az enyémnek koccintod, végigvezeted az ajkad az arcomon vért köpve rám, a szemed nem sikátorszín még, hát tényleg te vagy az.

hirtelen nem is tudom, és megfogom az arcod, érzem, hogy azt akarod, hogy nyaljam le a vért a szádról. megteszem; a keserű íz szűnni nem akaróan kísért, te megcsókolsz, vadul, és durván, a cserepes ajkaink szétdörzsölik a másikét, aztán felnyögök, és nevetsz, nevetsz, nevetsz, visszhangzik.

- Castiel, a lázadó angyal.

Lehajolsz kissé, és a combodon dobolsz, miközben keservesen hosszú ideig csak vért fröcsögve nevetsz. A szemedbe nézek, és ki akarom mondani a régi neved, de nem teszem, mert nem bírnám ki, ha te nem néznél vissza rám olyan végtelenül szomorú tekintettel, mint régen, és nem mosolyodnál el keservesen, és felelnéd, hogy semmi gond.

Ilyenkor láttam a szemedben azt, hogy min mentél keresztül, és ilyenkor nyűgözött le újra és újra az emberek természete, de igazából te nyűgöztél le. A léted, minden egyes alkalommal.

- Tudtad, hogy Dean itt tombol belül? Az igazi, akit mindenki vissza akar kapni?

Unottan forgatod a szemed, és grimaszolva elhúzod a szádat, majd sóhajtasz.

- Meg foglak ölni ezért.

Megrázom a fejem, de erőtlen vagyok ahhoz, hogy elnevessem magam. A hangom nem kúszik be a csontjaid alá, csak nekik ütközik, majd szégyenlősen visszaszállnak hozzám.

- Tudtad, hogy az előbb hazudtam? Már én vagyok az igazi Dean.

A szemembe nézel; élvezetesen figyeled, ahogy a pillantásodat keresem a végtelen feketeségben, amiben tükröződni látszik a Pokol, a tűz, a múlt, a jövőnk.

Az, hogy mik lehettünk volna, és mik sosem leszünk már.

amikor a falnak szorítottalak, és ordítottam, te pedig véres mimikával figyelted az arcom, és tőlem függtél, birtokoltalak, valahogy tetszett, és évek teltek el azóta, csak évek, pedig az számomra semmi, mégis most olyan réginek érződik.

fekete a tekinteted, és magadhoz kulcsoltál vele, én pedig nem tudok eltűnni, csak állok, és védtelen vagyok, érzelmileg meztelen, te vigyorogva vizslatsz végig, mint egy viaszbábut, aki lassan elég a fagytól, majd újra mellém sétálsz, én ordítok, ahogy végigsimítasz a karomon a körmeiddel, de nem fáj igazán, valami más hasít belém, a bordáim hegyei cafatokra szúrják a tüdőm.

- Szörnyeteg vagy.

- Tudom. És élvezem.

A kést szórakozottan dobálod, néha lassan a falba szúrod, szétszaggatva a dohszagú tapétát, majd erőlködés nélkül kihúzod. Tudod, hogy nem veszem el tőled, és vájom beléd.

- Valamilyen szinten mindig az voltam. Ezért vágytál annyira rám.

Tárgyilagosan rám pillantasz, a szemed egy másodpercig derűs, aztán újra elsötétül, és látom benne a fáradt vérereket, az apró, gyönyörű molekuláidat, amelyeket órákon át tudtam fürkészni a holdfényben, mikor elaludtál a kanapén egy fizetős csatorna előtt a város legolcsóbb motelében.

Soha többé.

mindig úgy képzeltem el a halálod, hogy a szívedből skarlát vérrózsák gyöngyöznek majd a kopottas padlóra, és egy fodrozódó tócsa gyűlik össze belőlük. a tekinteted pedig csak egy pillanatig, de megtisztul a mocsoktól, mielőtt végleg üveges ürességbe kárhoztatna. nem látszódna benne semmi, csak egy derengés, ami talán belőlem fakad, és akkor először néznék rád tényleg, és gondolnám, hogy árnytalanul boldog vagy.

felismernélek, a tényleges lelked, és akkor egy kicsit én is halott lennék veled.

akkor egy kicsit örökké.

- Unatkozom, Cassie.

Színpadiasan megfordulsz a tengelyed körül, és széttárod a karod.

- Ne nevezz így.

A szavaim üresek.

Enyhén elmosolyodsz, de olyan, mintha vicsorognál. A szemembe nézel, beleveszel, majd egy hirtelen mozdulattal felém hajítod a kést, és a levegőtől fuldokolva nevetsz.

Pontosan a kezembe érkezik, és lehervad az arcodról a mosoly, törékeny szavakat mormolsz, talán azt, hogy meg ne próbáld, és futni akarsz, én pedig követlek, majd a hajadba simítom a kezem, a testünk hullámozva találkozik.

- Miért?

Megrázom a fejem.

- Te nem Dean vagy.

Erős mozdulattal beléd szúrom a pengét, te vért fröcsögve nevetsz, de minden egészen másmilyen, és lassú, gyors, és kavarog, én pedig szédülve állok a közepén.

Térdre hanyatlasz, és már halott vagy, de nem maradok itt veled örökké, mert már te sem vagy itt.

Nem tudom, hol veszítettelek el.

Fogalmam sincs.

illuminált felhők csattannak szét a lelkemen, tudod?

tudod milyen érzés az?

_________________________
*az elején lévő idézet megsúgom, hogy a Meet Joe Black című filmből származik, és szerintem nagyon igaz. Mármint n a g y o n~